Arccal az Ismeretlen felé IV.

Ácsorgásom sétává nemesül
a hópelyhesen ritka,

a dermedt fenségben.

Örökkévalónak kell lenni

a moccanatlan-mozgó,

égségesen kék éjben;

s a földiesség suhogó

feketesége, mely furcsán szép
 lényével ragad, nem lanyhul,

 fénytelenségbe enyhülve

a fáklyánál is fényesebb

tánccá

alakul.

Salak hull e borongó,

ám csodákba csituló

mindenségre,

trónján ücsörög Ő,

csillagbort kortyolva,

majd cseppentve

a légbe.

Ő, akinek neve 

mondhatatlan,

festhetetlen,

véghetetlen,

alaktalan,

kimunkálhatatlan -

mindenen átrezgő szellő,

s mindenki érzi azt,

mitől ő az Ő, örök hitves,

kotta egy örök dalban.

S ott sétálok körülötte

- hangtalan -

de érinteni 

nem érinthetem,

ez egy sötét, ez egy gyönyörűen

borzongató, ősi szerelem...

Talán egy nap felfedi

előttem körvonalát,

teljességből burjánzó, 

mégis mocsaras 

képét,

de túl rosszon, s túl jón

önmagunkból indul csak

s oda is tér vissza 

isten: a Szépség.