Három verspehely a Hazából

1)

Mélyekig sajduló érzet. Honvágy-húrok.

Félek. Mi lesz, ha már nem utazok úgy, hogy

ismerősek a világok -  innen és túl? Elvágyok...

Mi lesz akkor, ha ebbe a végeláthatatlanul álnok

hosszúra nyúlt, horizontot nyaldosó nyelvből

csak dadogó, kurta ízérzet lesz? Mondd, mi történik 

majd, ha csónakom végletes messzeségeken evez?

A távolság.  Fényév csodája. De mardokló érzelem.

A közelség? Kínos, dörzsölő, mégis: létszerű - lételem.

Láthatnám újra

bár legelső bölcsőmet!

"Újra" -  ez öl meg?...

2)

Hallom már szavad. Bármely vájón, fájlalón

messze és bárki is légy. Nem lehet szabad az,

ki megmondja neked, mit tégy. Kérdj! Engem. (S védj!)

Amit csak szeretnél tőlem, s válaszom - árnyhangom

ott leled fenn az egekben... szobádban vagy szféralakban.
  Ki meglelt engem, sosem lehet árva. Hontalan. Bolyongok halkan.
Haza a nevem, Tied pedig gyermek. Gyermekem. Utóeredetem...

Mint kék szőlő fürtje -  Földed, Eged, mindenség-kacsod vagyok.

Foglalj engem kürtbe - elférek ott - és zenénket mindig eléred. Hangzok...

Vagyok, benned, mint

hívogató, óvó dal.

Higgy, ember s halraj!...

3)

Hazatért immár egymásba hasonuló  párbeszédben

a "bármi is legyen" szülője, s a "bárki is legyen" gyermeke.

Mert törhet bár önbizalom cserepe, s tépődhet félszek ezer sebe,

a fészek és fióka egyberemeg. Éljen! Ne csenevésszen tovább

gondok kardtalan, puhult karja! Szellemi harcot vívhasson - 

de csak azt - aki akarja. S mikor a gondolat a fáradt kobakokat

vakarja, akkor fut semmibe az esztelen öldöklés vérparipája.

Hárfák békébe mártott dallamát halljátok csak haza és szülöttei!

Ha harcra pedig vágytok, vad dobpergést adjatok a fának. Örül neki.

Megtér egymáshoz,

s egymásban: bús fűz, dús fű.

Lakjunk. Lét? Derű.