Arccal az Ismeretlen felé

Talán nem is létezem - 

talán nem is vagyok,

tán csak kába káprázat,

a fény, az éj, 

a csillagok...

s az angyalok! ...

Mert sötét habján evezve

e porhanyós éjnek,

füstös csillagmadárként

szálldos el a képzet,

arccal az Ismeretlen

lopakodó leple felé,

mi ha lebben, 

s melyet, ha átszúr

az azúr kékség,

s tépi ketté

sugarakon túl...

álommélyek érintése,

én tudom jól, majd

odaátra hív s hajt

talányok vére.

Talán létezem,

talán mindig is voltam,

talán nem káprázat minden,

talán nem áll semmi 
sem darabokban;

s a "talánok" fénye oda űz, hol isten

kisbetűvel, húsvér, ám légi arccal

a feloldódás és sűrűsödés

alakjában, ambivalencia-hanggal

tör előre, felteremt, és

oda pottyant le,

hol sorsom a szépia

végtelenbe való

végesedés...

Véss,
 ó lelkem feslő szirma

nyomvonalakat az égre!...

S talán tudni fogom,

hol van a Göncöl titka -

csendem

éjviola fénye...