A Költészet monológja

Ha már muzsika nem lehettem,

és különös eszköz sem kell hozzám,

lettem én a sejthetetlen,

s mégis a megsejtett végtelen -

egy zokszó tán...

Egy bűvkomor lebegés, 

szomorú szobrok tánca,

egy tollforgatónak

nevetés, miben

 a hangszín
 sosem árva;

s víg kötetlen,

vagy épp kötött formák

s tartalmak

 szómunkált művészete,

vagyok én metaforák

s hasonlatok űrfényszeme.

Pasztellcsillag a sivárság egén,

nem múló, lüktető dallam.

Ha már elsőre szép 
én nem lehettem,

lettem hát
 minden művészet

egy alakban.