" Hová tűnnek a gondolatok, /mik kiszállnak az elméből,
elsuhannak a semmiségbe,/majd a messzi égbe föl?
[...] Hová tűnnek a kérdések,/miket válasz nem dajkál,
Visszhang felel csak nekik,/majd füstjük tovaszáll?
Elsuhannak a semmiségbe,/mint kósza gondolat?
S végül az ábrándokból/semmi nem marad..."
A fönti írást rendkívül szerénységes módon egy saját, Gondolatfüst című irományból idéztem.
Valóban így lenne, ahogy verses hévvel megénekeltem 2012 december haván, nem a "nincs témám, ezért a nincs-témáról írok" effektus által, hanem sokkal inkább az önirónia azon ágával fűszerezve, mely e lehetetlen helyzet porát delikáttá varázsolja, hiszen igaz bármiről lehet írni, s gyönyörű, béklyókból felszabaduló erővel hat az élmény, mely bilincsünket feltöri, mert azt írjuk le tintakoptatóként, amit csak szeretnénk - most azonban nem erről lesz szó.
Kurta gondolatprózámban csak arról elmélkednék, ami a vers lényege maga - tudniillik milyen is, ha kimegy a fejünkből valami, valami igazán fontos, valami, ami nem halvány visszmása a nagybetűs Gondolatnak, hanem értékes, lelkesen elgondolt vagy elbeszélt, ragyogó szempárral elmesélt történet, elképzelés, akármi? Nem olyan érzés-e mint mikor egy ajándékot, amit épphogy felbontottunk, rögtön el is veszítünk?
A megfoghatatlan kincsek közül nem a legnagyobb veszteség-e ez a fajta, hiszen még egy verset is, amit már megírtunk vagy éppen esszét, akármilyen szellemi értéket beleértve, újratermelhetünk úgymond, ha elég éles elménk kése, és a külső, illetve belső világ jelenségszőlőit képes megmetszeni saját javára; így tehát az a kancsal helyzet áll elő, hogy nagyobb veszteség elhagyni félúton a gondolatot, ahol éppen jártunk, mint a kézzelfoghatóbb lenyomatát.
A megoldás pedig? A nem feltétlen hunyászkodó belenyugváson kívül az, hogy befogadjuk a tudatot, a legnemesebb megértés csendjével, hogy minden mulandó, még a gondolat is.
Illetve van még egy módszer, ami nem is igényel különösebb erőfeszítést: bekapcsoljuk a tudatalatti keresőradarját, és a gondolat előbb-utóbb csak leszáll hozzánk.
A harmadik, hogy nem is tudatosan kapcsoljuk be a nem-tudatosat, egyszerűen csak gondolkodunk/beszélünk/írunk tovább, hiszen minden út a Szellemrómába vezet, minden út körbefut, tudjuk a dal óta, s hozzátenném, egy irányba futhat, ha hagyjuk, hogy a szálak egybeérjenek.
Ha pedig ténylegesen elveszítettünk egy gondolatot, az sem katasztrófa: pár emberöltő, vagy akár élet múlva akármikor rálelhetünk más formában, új lelket lehelve az eszmetetembe.
A gondolat nem vész el, csak átalakul.
Ha pedig átalakult, öntözzük a lelkesedés új vízsugarával, különben egy megint másik életben a semmiségbe suhan a "még csak gondolatban vagy meg" is...
Ami pedig mindenképpen kiemelendő még a témával kapcsolatban, az...
Azt már elfelejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése