1)
Mezítlen, sebes talpak. Menjek előre?
Torpanó reszketések. Oly hallgatag.
Fuldokló ködbe. Méla álomképek.
Feslő álmok kúsznak... Gyötrő, gyászos
gyermekkor. Fázok... Segíts! Hol vagy?
Merre vagytok már? Merre száll hangotok?
Ha az enyém lassan táncoló ezüstpor? Megátkozol.
S az örök tél mállón mar belém. Elhagytál...
Elmentél. Gyere elém! Rút voltál...
Miért vagyok még?
Ha életem fölös, s rám
dunyhát bont az ég?
2)
Csak egy halk panaszszó vagyok a létezésben.
Árva, félszeg, tipornivaló, vétlen. Miért születtem?
Értelmetlen, élhetetlen vagyok, de attól még én
álmodok! S álmodok tovább... Csak egy gyufaszál,
mi felperceg a törékeny éjben. Álmodom tovább,
mert megvernél, s maradnék étlen. Ne bánts!
Hánts inkább rétegeket le a szegénység hagymájáról,
s a legbelső ékkő vagyok én. Ezt érdemlem? Én, a szegény.
Belül bizony ragyogok, akár gyufaszál a hóesésben. S a halálfény.
Miért van világ?
Ha ily igazságtalan,
s egyre belémvág...
3)
Csak egy gyufaszál... s álmok templomfala
megtelik képzeletem freskóival. Hol vagy, Mama?
Hát cserbenhagytál? Nem térhetek üres kézzel vissza.
Inkább vigyen el halál!... Fagyott, göndör fürtökön makacs
csendrágó bogarak üvöltik szenvedésem. Süvölt a fény karján
utolsó látomásom, nem-koldult ezer képem. Megtérek máris Hozzád.
De nem, még utoljára hadd érezzem földi varázs derengő
selymét arcomon! Ni, egy hópehely!... Zenéjét hallgatom.
Hol túlvilági tortát szel a Csönd egy havas hajnalon...
Miért nem voltam
én tovább? Békét nyugszom
ott, lent, s zokogást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése