És csobbant egy utolsót
hangulatok kavicsa,
lanyhultak a hullámzó kedvek -
tűnt az idő vonala,
és akkor...
huhogtató
méltósággal
havazni kezdett;
és éreztük fájdalmak
múlva hulló szemcséit
dermedt arcunk szürke selymén;
és tudtuk, miért érzik
magánynak
az Egyedült,
és megrezdült
álmatag-enyhén
Tejút tehenét fejő,
csendeken pihenő kéz...
Nézz,
nézz körül ebben
a hópihe-egyedi világban -
És én nézek, mert ki ezt súgta:
a lant, az örök társam,
a hóhideg és hókülönc
társtalanságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése