Három verspehely a télről

1)

Dermedtség kése. Dőre tőrét fenegeti

egy hideg kéz. Pelyhek általi ellepettség. 

Meglepettség éle. Ezüstös vágyálmok éje.

Látszólagos szeretetlenség. Nézz...

Láss túl a fátylon. Álmodás nem mindig 

mutat túl a valóságon. Hulló rejtelem.

Lepkedívák fehér csókja. Rebbenetlen.

Véghetetlen horizont. Szépia láthatár.

Fényt a Hold is ont. Majd e fény reád száll.

Ha e fény szállhat,

miért is vártad mindig

hűen a Napot?

2)

Éj csendjét eloszlató viola mennybolt-

harangok. Bocsánatot nyernek a mindig-

haragvók. Fehér tejszínködök habját veri

az ég, úttalan éterutakon. Zötykölődnek,

mégis törtetnek előre, s kirándul a test,

rázkódik a lélek. Megborzong a szellem,

benne ezeregyéj az est. Már nem félek.

Két órányi sörénysuhogás, patadobogás

csak az élet. Ha nincs fény, merre láss?

Gyújts önmagadból,

hisz tiszta energia

vagy te, hidd csak el.

3)

Csipkelődő hűvös arc-csipkék. Szúrós télillat

plüssfehér csobogása egészen a legmélyig.

Végigkaptat Télanyó, dunyhája nem is oly meleg,

bár puha. Ara-ruha terülő, nyoszolyákon ücsörgő,

avult szerepek. Valami új pezseg a légben. A régi már

haldokló. A rénszarvas s az ünnepek sziporkázzák az égen

szekerük fázó, hószín jajszavát. Hallod már e balladát?
 Megrendülve rezdül a jégkristály. Majd elszáll.

Itt már nincs Odaát. Minden kettős ezentúl egybenáll.

Hol is fürdetnéd

egymagad, ha nincs társad?

Holt egység támad.