Állok kint a dermedtségben,
pelyhedző felhők hópehely-mámorában.
Majd eltűnök, egyszer csak, s nem állok
már ott, ahol eddig álltam;
és álomba tünedező
életképek
életképek
utóérzés-ragyogása -
fenségport hint
belső külcsínekre:
e világra.
Fagyos szentély otthonom
ezentúl, őrzöm mécsek selymét.
S fölzuhog bennem valami
festményszerű, valónál szebb rét;
és a lét haja, mely föld alatt
sem porlad, most illattá
szépül halvány kékségemben,
reszketeg erezet a falevél:
az egész ott légzik a részben.
Egyszer elvész minden,
egyszer réveteg,
végső mosollyá válik,
de finom halk harmóniák
szúrják talajba
azt, mi mulandóba mállik.
Talán a boldog ég csak illúzió,
göndörsége illat:
megtévesztő parfüm.
De ha a rossz is az,
miért ne lehetne
választás, miért is kedves jószág
a bőrbe metsző sün?
Miért ne lehetnék - miért ne lehetnél
arca az Ismeretlennek?
A kérdés költői, de a választ
az élet rímeiben,
váratlanul
megleled...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése