Az imént álltam kinn az éjszakában,
- szokásaim közül ez egy -
és egyszer csak megláttam a homályban,
az égen, ahogy lepereg
jelenetek sokasága, és tudtam,
lesz folytatása, a kép nem tisztul,
csak a ködben láthattam később, s úgy van,
úgy volt, ahogy képzeltem, igazul
ébrenlétben, képzetlebbenésben,
csüggő fátylaktól a nyíló rejtélyig,
és felszálltam, s vártam, hogy a Tér lenn
mikor hull darabokra, miként vérzik.
Miért lehetek a Nagy Könyvbe vésett
betűkupac egy pöttöm vonala,
főhős egy lírában, ami regény lett,
mintha egyúttal dráma is volna;
komédiás hahota-visszhangokon át,
s azokat noha végül is mégsem mellőzve -
tudtam éltem minden mozaikkockáját,
s ki is raktam, mit látni akartam előre.
Lantok, rímek, formák és színek
ecsete suhintott, s bűvölt e fény intése,
átsúgtak a csörgő gondolatkincsek
egy mérhetetlenül mélységes érintésbe.
Felhők talaján talpam érzékeny
bőrét nevettették a légi pihék,
de mord köntösbe is bújt élményem,
szomj kínozta bennem a tudásbibét.
Most itt ülök, dübörgő döbbenettel, s ágyam
bár kék, de közel sem égiesen pótolhatatlan,
pengetni fájdalmas húrokat, belső tájban
könnyebb, mint jövőt pedzegetve élni félig holtan;
de ami a tudásbibéket illetően elragadott,
s nem engedett igéző karjaiból,
az a heves porzó, ami egy csodaszorzó akkor és ott,
hol minden csendülő a másikba szól:
végtelenszép egymásba illeszkedések,
csatlakozás az "így kellett lennie" békeóceánba,
s a túlnyúló, mégis véges spirál-élet
lián mosolyával tekereg rá az örökkévaló fákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése