Valóságpálca

Ne vágyjunk a varázsvilágra, ha már nem növekedik többet testünk, és kalapunk tartalmának tartalma.

Ne vágyjunk arra, hogy minden épp úgy történjen ahogy kimondtuk - hogy a szavak teremtő ereje megsokszorozódjon.

Képzeljük csak el, mi lenne, ha a "jaj, meghalok, olyan édes"-ből az a lehetetlen helyzetkalács sülne ki, hogy az újszülött anyja utáni első képe egy halott ember lenne...
Így is varázsolunk eleget kiejtett hangjainkkal: a térbe kirezgő teljesül mindenképpen. Az univerzumnak nincs humorérzéke. S épp ebből adódóan csak azt hallja meg, amit irónia - és áttételességmentesen kimondunk.

Ne várjunk a varázsos világra, mert ennél a világnál, úgy ahogy van, és amivé mi tesszük magunk alkotó szavainkkal, csendjeinkkel, mosolyainkkal, kínkeserveinkkel, kaján szemöldökhúzásainkkal és diadalittas vagy épp dühös kiáltásainkkal - varázsosabb nem lehet.

Részleges vagy teljes hasonulással, teljes erőbedobással állunk a sziklán, s mi döntjük el, zuhanunk-e vagy felszállunk - esetleg halvány alternatívaként előre nézünk, és átugorjuk hősiesen, vagy éppen visszafordulunk, és éljük e mesés mindenséget, melyben a zöngés és a zöngétlen tisztán elkülönül egymástól, és a kéPzeletkavics eredeti formájában fér meg a valósáGkő mellett.

Persze kerülhet hajszál az életételbe, de egy varázsütésre eltűnik, ha a reáliák nyugtató belső szavait tesszük részünkké.

Ne vágyjunk hát varázsolni.

Mert mi lenne, ha minden átok rögvest valóra válna?

És ha minden áldás? Az még förtelmesebb lenne.

A "minden szép és jó" nyálkás nyammogása helyett szerencsésebb cselekedet az akadályfalat legalább hétszer történő megrágása - csak nehogy törpék ugráljanak ki nótás, hófehér-kedvű ajkaink mögül...