Ma úgy döntöttem, hogy amikor kimegyek az erkélyre, legalább addig az öt percig, míg szürcsölöm teámat, kávémat, kakaómat, kölyökpezsgőmet, satöbbimet, nem fogok gondolkodni.
Addig az öt percig legalább kikapcsol ez a szüntelen pörgedező gépezet, amit szürkeállományom tekerget, noha meg vagyok róla győződve, hogy néha már leáll egy-egy másodpercre, észre nem vehető időtartományra, mert a sok információ, amit be- és kisajtolok, olyannak tűnik számomra, mint a hirtelen a kézből kieső, szanaszét hulló laphalmaz, vagy a fiók, ami csordultig tele, és nem lehet becsukni, de hasonlíthatnám színültig töltött pohárhoz is - igen, ez a legszebben kifejező metafora erre a jelenségre - ami bugyborékol, habzik, és kicsorog elménk tekervényeinek vékony üvegéről...
"Szép napot!" - mondjuk gyakran, s ez meg is emeli a kedv kallantyúját, de mi is az a szép nap? Mikor tevékenykedünk, gondolkodunk, s hiába vagyunk otthon szabadságon vagy vizsgák szelétől már nem elgyötörten, átmeneti szünidőben, látszólag semmit nem csinálva - akkor szép a napunk?
Vagy ha ide-oda rohangászunk, akár az a rejtélyes, százlábúszerű bogár, mely mint minden fejtorpotrohos, vagy épp gerinces létező, életét félti?
De még az is lehet, hogy életutunk szépségversenyén az a nap nyerhetne csak, ami arra a hajnalra virrad, melyben eldöntjük: ma nem gondolok semmire, csak létezem. Mert bár a gondolatnak teremtő ereje van, de a békés víztükör, mely fejünkben lakozik ilyenkor, még nagyobb dolgot teremt, mint amit valaha kimondhatunk: boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése