Könny nem sétált szemeimben,
mikor már tudtam: utoljára láthatlak.
Egy kósza sugár táncolt át azon a napon
még utoljára rajtad:
csak hó volt és köd és fagy.
Panasz nem hagyta el ajkaid végső
csendből fel-felnyíló rozsdás kelyhét, mialatt
láttam, ahogy szenvedésed néma papírokba
gyűröd, s morzsolgatod utószavad -
csak hó volt, és köd és fagy.
Selymes sóhaj nem simította
cserepeket üvöltő számat,
mikor hantod felett lanthangú
bájjal óvó madarak szálltak.
Csak hó volt és köd és fagy.
Emléked fénymása nem bennem
ver barlangtükörképet: örökké s való vagy,
nem érzem, hogy bánnom kéne,
hogy az elmúlás az egyedüli létben ragadt.
Csak hó volt és köd és fagy...
De kékséges otthonod álma felé
még vissza-visszatérek: Te vagy a mag.
Hiányod keserve most rosszabb, mint
maga a halál, s a hó, s a köd és a fagy -
őrizd tekintetem, mert a holt nem Te vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése