Talán voltam valamikor,
talán mindig is leszek,
talán tenyerükön hordnak
majd csellengő tengerek -
a lüktető csillagok
bár ütlegelhetnek,
nem adom fel, halott
igazán sosem leszek!...
Szitálhat tán
teacseppeket
felhőkből
az óceán,
zamat leszek ott,
s vagyok is,
hol az élet
porcelán -
darabjait
látó hitem
forrasztja eggyé,
hajók karjain ringok
az önbizalmas
végzet felé...
Korgó reggelek
mélységéhes
szomorúságán,
magaslatok fürtjein
lobbanok fel, mint ős,
mint vibráló árny,
és a muzsikák hajnalteste,
mely végig elkísért,
alakot ölt bennem,
fejembe ülteti a cserepes
ajkú tényt;
egyébként
vagyok, voltam, leszek,
lehetek - ez régi öröm,
talán nincs is talán,
hol a tengerek
kozmikus
gombolyagát szövöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése