Félévszázad rút kútjába nyomva,
álmok borostyánba hulló holdja
felhőkbe rejtőzik.
Nem fedi fel Ő többé magát,
míg e kor népe él ideát,
csak makacsul ködlik.
Kélne zengőn, de erősebb
a végtelenségbe lőtt seb,
mit mélyen lelkén hordoz.
Illó világhalmokon
múltszín dalát hallgatom,
titkon égre varázst hoz.
Csak várni, várni - lángokat,
mint ámult száj a nem-rovart,
mikor végül mégiscsak azt kapja.
Fojtottságból felmorgó nincs-neszek
ringnak csodák tetemei felett -
a ritka Hold a holt éjbe fagyva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése