Vannak, persze, kik negyed annyi figyelemkortyot
sem isznak, mint amennyit érdemelnének.
Hiába hintenek mindenkire port, mi boldog,
csak adnak, nem kapnak, mégis révbe érnek.
Mintha szellemszáj suttogna fakón harsány,
ődöngő tömeg arcvesztett sikolyfülébe.
"Lám, senki sem hall engem, emberek arcán,
- sebaj - leszek én sivár pupillák űr-fénye"
Vannak, nemde? - kiknek jegét a csaholó lihegés
sem olvaszthatja - hideg-hulló gőg-gőz igézi őket.
Mégis, minden szavukra válasz az izzó igenlés,
bólogatás kenyerében a penészmoszatok zöldek.
Mintha űrszín pupillák falnák fel az igazat látó,
mégis sebezhetőbb írisz szellemszövetét.
" Részegít a hatalom, és rásegít a sosem vádló
hadseregem, ó, lehetnék ennél nagyobb még?"
Valahol mindenki vágyó és mindenki elégedő -
tagadhatná ezt undok indokkal a bús értelem.
De a valódi utókor fáiban ezer évredő
emlékezetté simul minden szerény éjjelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése