Mikor tűrő csended savának
húrja majd' túlfeszül,
és léleklábasod a bánat
kimarja cefetül,
ordításod nemesítsd dallammá!
Annál szebb nincs is, mint egyedül,
- érzésfűszered rakva rá -
a fortyogó semmi rendbe sül,
s a világ már nem hallaná
haragod többé - dobogódhoz légy hű!
Az igazság közel sem mindig néma,
de nem is harsogó,
ha mérleg-érzeted torzítja néha
förtelem-tett és szó,
érleld hangod hangszerré!
Művészet ez, tovadoboló, messzehangzó,
és bármi hasít is ketté,
nincs olyan tó, amibe száz kő nem dobható -
de miért is érdekelné?
Nem vagy kőtároló - őrizd önmagad!
A tó egy része örökre Tó marad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése