Légkörök

Ha már feszengés: szóljon

kétszer akkorát,

Mint a kedv, ami avatja

neonszínűség szobrát,

Ha már dermedtség,

reszkessen minden egyes ujj;

Ha már a tapasztalat

karomban végződik, vijjogja ki magát,

amíg kell, amíg

ki nem fúl;

Ha már a belső hangért

kiállás egy folyamat,

Lehet a hang, és a beszéd is

határozottan bicsakló,

Ha olykor fogyna a levegő, 

a maradék lehet fagyott,

vagy éppen zsibbasztó, fortyogó.

Szabaduljon fel a félelem

utolsó rétege is végre: 

az elemi kínosság!

Köznevetség, közutálat?

Az valami bizottság? 

Fejesek fejekből fejik a szót,

– ha hagyják –

És ha már a gondolatiság helyén

felütheti ormótlan fejét

idegenség, ellenszenv –

hemzsegjen csak fel 

minden krikszkraksz, 

a papír 

önmaga betűit választva jó.

Váljon el minden élesen, ami csak

a látszatban volt egy helyen,

És ha már elváltak: mindenki

a maga módján nevessen.

És ha már nevetés: a kinevetőkről 

szülessenek új versek,

És ha már új versek: 

az se legyen baj, ha 

senki se olvassa őket.

És ha már nevesenkiség:

az legyen

valami tartalminak, valami

új korszaknak szinonimája,

Legyen új archetípus: 

a Senki Tartalmár!

A személyi kultusz

tarka törmelékein túl

új idea: a senkiség köröz, száll, 

De ha kell,

méltóságteljesen hull.

És ha már több a senki,

A még tömegtörmeléket szorongatók 

tömörüljenek, lengedezzenek csak,

Ha már lengedeznek, nyíljanak nekik

könnyű ajtók, 

mögöttük bólogasson sistergő had.

Ha már eljutottak nagybetűs körökbe,

Járuljanak a színtelenség színe: 

a Víz elé, 

És e vizet nyugodtan nézzék 

csak le, annak tükrébe rezegjen hangjuk: 

"Milyen jellegtelen ez a lé!"

És ha már saját maguknak

sem elég nagy az arcuk:

fessenek új Mestert vizek felé,

Fessenek visszhangos barlangjuk falára árnyakat,

Lássanak fekete-fehérben mindent, minden jóból 

saját szikkadt hasznukra lakmározzanak.

Ne csak hibázzanak, vétsenek!

Legyenek helyzetek vásznából 

kitüremkedő rémfejek.

Minden elképzelhető idea

csak nekik jelenjen meg

csettintésre,

És a jó öreg ideák tegyék fel 

mindig a kérdést:

"Milyen mismásolásban segíthetek?"

Ha már mismásolás: írjanak 

a Valakik újabb Nagykönyvet, 

és tapsoljanak nekik 

a szintén nem kis nevek.

Ha már Nagykönyv,

hivatkozzanak változhatatlanságra, 

ha vétettek,

A gyarlóság szent, ha elkent térben

a kékség festheti az eget;

És addig lebegjen szemük előtt

félelmük képe,

Amíg azt fel nem oszlatja 

eleve hasadt tudatuk,

Amíg le nem ereszt végre

fenséges nemtudások roppant 

elhagyatottságának önteltsége.

Ha már kinyilatkoztatás:

rázkódjon csak a nevetéstől  

a mindentudás fája,

Miután egy ökölrázó mindentudó

arról minden termését lerázta.

Ha már mindentudás:

a kíváncsiság legyen erény,

A lehetséges ismeret egy lépéssel 

mindig az elismert megismerésmódok

előtt járjon.

Ha már a Földre szállt alakoknak

egyetlen ég alatt 

kell lélegeznie

egyetlen monumentális tájon.

Ha már nagy levegő, 

tartsa bent, amíg bírja

minden új senki,

Ha már Senki:

taszítsa a hígulat, indulat, függés, 

a régi tömeg: sorsa mindegyiknek, 

hogy kidől.

Ha már új tömeg: az álljon immár

csupa szabad senkiből.

Azokból, akik a társadalmi nyomás, 

a megbánthatóság,

a szégyeníthetőség

a fontosság, a Név: 

a Valakiség hitének gyökerét

Szemlélődő ezerpercek, 

elvonuló nyájfellegek 

társaságában tépték ki

fesztelen magukból.