A Képzavar monológja

Én, a Képzavar
versekből lépek elébetek,
hopp, régies nyelvezet, réveteg
rímképletek kezét fogná
a képiesség nyelvén írt tartalmiság –
ha az hagyná magát... A költő ott se volt.
Ma sem köhögött fel vizet
az összpontosításvirág.

Fekvőhelyen álmodozik alvásról
az álmatlan forgolódásban ébredő
ágynyugalom vágya.
Mivé lenne nélkülem
a jelentés szálainak kibogozhatósága?
Görcsömtől csak az csömörlik,
kinek panelsteril fantáziája.

Málladozik a mi-értelem – hát ennek mi értelme?
Szikkadt szemmel persze, könnyű rajtam megrökönyödni.
De micsoda horizontról marad le a szöveghentes!
Rugaszkodj, ne ragaszkodj! – lenne mottóm,
ha reflektorszomjam létezne.
Vízforrásomra nem hörög holmi dölyfös kölni.

Mikor kitisztul a láthatár, halványodni kezdek.
Állomás lehetek versírónak, mégpedig kincset érő piszkozat.
Azért, ha egyszer-egyszer előbukkannék, 
ne fogd a fejed – nem fog leesni.
Tiszt-alapod gondold újra.
Hadd tapadjon homlokodra
az összképet trancsírozó
kismoszat.