egy remény szertefoszlik épp,
a régi vacogás kienged:
pár szál ideg sugárzik szét.
Torok szorul el, feszül a tüdő.
Valahol a szervekben, és azok égiszén túl
oxigén és lélek ad életet.
Az emberiben valahogy a boldogság az úr.
Önmagát teremti – íme a remény.
Halvány fuvallatban ő a szélvész.
Közöny, csodálat benne találkozhat.
Sóvárgás, düh. Örvény. Mindenérzés.
Ki tudja, honnan tör fel az erő,
mi a várakozás roppant óráira
holtidőből is áhítatot szór...
Miért is remélünk mindig, mi a titka?
Olyan tiszta még ez utolsó perc,
míg hisszük, hátha ezúttal sikerül.
És a lepel a sorsról egyszer csak
mélybe zuhan, s méltósággal kiterül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése