Miért ne pihenhetnének olykor az idézőjelek?
A nagypillájú élet nem csoda, hogy így kezdődik.
Ámulni vágyik újra a szem, mögötte "ez" körbevesz...
Az irónia ködével óv, homloktól a földig.
Milyen is ez a rejtett, hamvas sebezhetőség?
...Talán a páncélt is tisztítani kell néha.
Az újraértelmezés levegővételeként
a "De jó is ez" is egy menetelő séma.
Levetett páncélokon, ott, az ismert út közepén,
annyian áttaposnak, rutinosan, könnyen.
Siet és botlik mindenki. Igaz, hogy mindenki "én".
A haragvó ismét ízes mérgére döbben.
Ahol nem bánt a szemből kiszűrődő fémes villanás,
ott elmarad útközben, ami azt visszatükrözné.
Kiélezettséghez az él okvetlen hite kell, mi más?
Gyötrő a túlgyötört dolog, és az is törhet ketté.
Bár a felnőttlét talajához kell is sok-sok idézőjel.
Végzet, ember, és saját magunk elé tartott keretes tükör.
Kérdőjelben rejlő fénypont a szarkazmus. Soha nem lök fel.
Üdvözöl viszont az önhittség, ha tükrödnek nekiütközöl.
E vonalkák melege abszurd szokásosra öltött kabát.
Nem szikkad cinizmussá, inkább szürkén-színesen szóló "Mindegy".
Nem kell a nehézkes gúnya. A gyülemlő gyűlölet okát
félelem aszályából izzó verítékcseppek öntözik meg.
Vajon "mindegy minden" vagy pusztán mindegy minden?
Apró lüktetés a semlegesség dallama: "Ez ennyi".
Ülepszik és párolog minden "hihetetlen".
Az eredő erő beérik, ha már nem kell kérdezni.
2022. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése