Révület

Hárman az ágyamban éjjel:

a párna, a könnyek és én.

Ringó révület légkörében

testem mozdulatlan,

lelkem kavargó tény.

„Csak egy kortyot még, kérlek!”– 

 puhaságával súgja,

majd szomjas párnámba

csöppen a gyász újra.

Újra.

Fölfelé nézek. A levegő

citromszín és kék.

Bántóan ismerős a metszet,

ahol találkozik a már

és a még.

Túlcsordul és medret lép

az üresség.

A fájdalom léte és oka is hihetetlen,

valóban csak álom volt a jó.

Úgy bánt, hogy az már

szépségesen szép.

Mint egy rózsa, fonnyadó.

Olvasva a valaha igaznak hitt

történet könyvét,

lepereg bennem az első fejezet.

A Végszó tintája áttetsző,

akár egy könnycsepp,

mindentudó, akár az ég.

Fojtottan zsong a levegő:

az alkotórészek ködlenek,

és rideg minden tárgy.

Egy emlék megérint, igen gyönyörű.

Hiánya zene. Sírsötét és lágy.

Még mindig.

Még mindig

nem értem, miféle mélység kísért,

holott ezerszer kélt a Nap azóta,

holott ki emlékszik már,

az a bizonyos óra

régen ütött,

a búcsút belső harangok

mondták ki.

–  Minden éjjel hallom belül – 

Minden emlékkép sajog

és simogat.

Amikor egy hullócsillag

„Most más lesz”-tekintetű gyermekké tesz,

a káprázat

ösztönösen kúszik

az érzelmek anyagába.

Az ősi kapocs egyik fele tovatűnik,

a másik ottfelejti magát,

sejtemlékké lesz,

a lélegzet némán rögzíti

egy-egy szavát.

Átüt nyugtató hangja a jelenen,

majd szelíden vész a messzibe.

Fontosabb helyet talált.

Ki elhagyatott, annak van honvágya,

ki megtette, fellélegzik, és nem bánja.

Túllép, és talán más szeme már az otthona.

… A külvilág még mindig forog.

Ebben a szédületben

hová szórjam a közös jövő hamvát?

Vajon oda?…

Belső tengerem nem festi át?

A nosztalgia ajka párát fuvall ablaküvegemre,

tiszta esszenciával ír: „Szeretlek.”

Hamarosan a csillagbetűket lenyúzza a fény.

Nappal nem lebegek.

Csordogál a csend,

végül

megáll a tér, ahogy a rendje,

szürke és száraz, mi egykor ezüst,

úgyis minden véget ér egyszer.

Az élet úgyis áramlik tovább,

minden beteljesül, kiforr, küzd.

Minden egyes nap  –mint mondják – egy csoda.

Van még szín,

van még íz és hang.

Van egy valóság, ami az újat hozza.

Semmi különös…

Csupán

a legapróbb szál

szakadt szét...

a Köteléknek

a remény

az utolsó otthona.

2021. ősz