A Tudatalatti monológja

Én vagyok

a mondatodon átslisszanó

kósza hangszín.

Legyinthetsz, de létezem.

Színtelen szikráimmal fonom át

titkolt sóhajod -

Tagadhatsz, de szerte

benned ott vagyok.

Mindent tudok.

Mindent.

Talán fel sem tűnök.

De vígan siklik felettem

az elme vonata:

Tudatalatti vagyok, ha nem tudnád:

Gondolatsín.

Olyan emlékeket tárolok -

Már-már számomra is

hihetetlen.

Monoton percek aláfestése vagyok,

minőség nélküli személyiségrész,

Átlátszóságában erős,

Ősi vonalvezetéseiben

kész.

Ó, ha elgondolnád,

Ha valahova mégy épp,

A dinamika, a tekerés,

az irányváltás,

és annak tartása;

A tempó, a mozdulat -

Nem éppen szívdobogás...

Lenne csak fordulat

a trónoló Tudatnak,

Ha két elemi lépés között

Torpannál!...

Sugalom vagyok,

Legendás ismeretlen.

Egyértelműség és égbeli

mezőkből búgó bizonyság.

Ha felfuvall erőm,

Ráébredsz, milyen cseppgazdag is

lehet az, ami mítosza szerint

szikkadt holtág.

Lelked érintetlen gubójából

gomolygok folyton,

nem csak a Tudat az otthon.

Mint várakozás finom zsongása,

Mely mégis, annál forróbb,

Minél több pillanat gőzfelhője kél,

Olyan vagyok én,

Tagadhatsz, teheted is, de miért?...

Kell hogy tudd:

mélyre temetve

majd csak még jobban hallod

Igazságom hangját.

Vigyázz, az akarat általad

merre lép!

Ha nem emlékeznél,

Felkopogtatom

esszenciád.

Álmaid értelmét.

Felkopogom majd neked

letaszított,

legmerészebb reményeid

gyöngyöző

nevetését.

2022. február