Végül az égbolt ellágyul, megadja magát.
Fellegek szeme tolul, érinti fagypontját.
Havazás előtt a legzordabb az a holt éj.
Minden, mi aláhull, lázadásból hófehér.
Minden magányos rész egészéhez tér.
A Szél gondol egyet: egységükhöz ér.
Széttépett útjukat majd rejtett reszketés rázza,
igaz, csak úgy, miként azt a sors némán feltárja.
És mintha csupán csak a Szél lehelt volna egyet...
A kopárság lesz az új szín. Nincsen komoly gyermek.
Nem baj, ha tovatűnt az életben meglelt ajándék.
Az emlékrobbanás nehéz, öreg dolog. Várhat még.
Mintha a hópihe percében az a ragyogás sose lett volna,
ugyanúgy kél még hajnal... Bár szürkébb, az élet ezt mind elfogadja.
A veszteségben valamiféle bonthatatlan idősík kereng.
A múlt a melengető Dél. Északon most még jeges a fény, a csend.
Az égbolt elborul, és könnye azért is fehér.
Ünnepel a táj, leple alatt száz kérdés zenél.
Itt, a talajon fátyolos, éteri a hó.
A mélyben a virágmag harca is hallható.
2022. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése