Sebezhetetlen senkiség

A belső valót és a közösségi ént elválasztó határ körvonalát tudatosítva a sebezhetetlenségig vezető út is gördülékenyebbé válik.

Lehetnek ezen az úton elhagyatott pillanatok, amikor az ’én’ egyfajta nyitott páncélban létezik, amely azonnal bezárul, szűretlenül magába fojtva a kártékony impulzusokat.

Ezek a cseppek megkövülnek aztán, egyre terjeszkedve befelé.

x

Megfigyeléseim azt láttatták velem: az emberi társadalmat saját magáról alkotott gyarló képének és hasonszőrű viszonyulásainak köszönhetően az ítéletek, benyomások, hirtelen indulatok és messzemenő következtetések igen silány ragasztója tartja egyben.

Társadalomnak becézi az egyes ember, aki még hiszi: léteznie kell követett és követő szemléletnek.

De ha mindenkiben ott van az önalkotó szemlélet szikrája, mitől van több jelentősége a becsmérléseknek, mint a rajongásnak?

A parancsadás és idomulás valahol egykutya?

Mit veszíthet a szabad kiállásával az, aki nemkívánatos eleme a hierarchia talpaktól és fejbúboktól hangos létrájának – tehát veszíteni való nélkül szabadabban, elfogulatlanabbul tekinthet rá a jelenségekre?

Ha egy személy érdekellenfelét próbálja lenullázni, önmagának pluszpontokat gyűjtve a közösségi tablón, nem fog tudatosulni benne, hogy mindezzel éppen mínuszba tette magát. Az ő jussa az örökös tükörbe ütközés.

A készen kapott köztudat-csomagokat kibontva az emberek egymástól való függésének fogalmait megkértem, meséljenek magukról.

A negatív színezetűek egy kedélyes köpéssel bemutatkoztak, majd határozott léptekkel iszkoltak tova, hogy leplezzék idegrángásuk.

A pozitívak pedig hamar ajnározó áhítatba csaptak át, és minél erősebben tapadtak hozzám, annál tisztábban látszott: ők sem állják meg a helyüket önmagukban, önmagukért való módon.

Lassan a befordított tüskéimből a jótékony egyedüllét óráiban annyit faragtam le, ami lehetővé tette a kiszabadulást, majd kilépve tudatom mezejére elkezdhettem kiépíteni pártatlan bizonyosságom városát. Így bővültem saját intakt szemléletem számára.

Innen a legszebb a kilátás! Nem félek senkivé válni, hiszen tudom: a felületes szemlélet destruktív, a réteges, kimunkált sajátja viszont a dekonstrukció.

Nem zavar, ha imázsom gyűrött, vagy ha hanghordozásom olykor egészen mást sejtet, mint amilyen az én valódi, belső hangom.

Azt a bizonyos páncélt akkor lehet teljes valójában látni, ha már elköltöztünk onnan.

Ennek az egykedvűségnek egyik előnye, hogy lehetőséget ad az önkritika tisztább, élesebb gyakorlásához. Az önostorozást így válthatja fel az önvizsgálat.

A semlegesség itt már nem ridegség. Nem érezni késztetést a szimpátia és ellenszenv pillanatnyi ízlelgetésére és oda-vissza kibocsátására sem.

És itt lehet feltenni a kérdést: a sérülékenység, az elhagyatottság, a megalázottság miért ne válhatnának puszta hangsorokká?

Megbánthatatlanná ugyan ki ne tehetné saját magát?

Továbbra is áll: a kirekesztettség, a szándékos megbántások lehetnek fájóbbak egy-egy fizikai bántalomnál.

Azonban az elmélkedés, a jótékony elvonulás átalakító és alkotóereje által megvan a lehetőség az egyéniségmunkára.

A megbántottság lehet illúzió is. A salakanyag pedig mindig annál marad, akinek szándéka a beszennyezés. Még akkor is, ha sokáig nem is tud róla.

2025. tavasz