Elképzeltem, hogy senki nem felszínes.
Íme, itt vagyok:
tudatalattikkal eszmét cserélek,
néhol a legnagyobb zajban,
egy-egy félrenézésben
valami újszerű tájékra érkezem.
Néha az én szemem is
a benyomás-kóstolgatók
cseresznyemagja lesz,
jó látni, ha kedvükre köpködik,
nevetek magunkon, a szavak
a szikkadhatatlan Csendet
kínos gondossággal öntözik.
Nem hiszem, hogy mondataik
teljességgel elhiszik,
hogy nem zavarja őket, ha valami kicsúszik,
és még ha meghasonlottság nélkül is léteznek –
felszínes dolog lenne rétegeik létét kizárni.
Valóban nem tudják, hogy nem minden
lehet adat és darab?
Nem is érzik?
Minden valós idegenségben kartonizálom
magam. Rajzfilmben létezem:
egyik lábam itt, a másik a felhők porát rúgja.
Talán mintha máshol járnék. De éppen, hogy
ott vagyok, ahol az érzet képződik,
amikor lecsapódok valakiben. Máshol vagyok:
figyelem nélkül is legéberebb jelenlétben.
Ott van az a rétegvillantás
egy-egy megtorpanásban,
a szokatlanra adott válaszokban,
még abban is, ahogy egyre a magukét hajtják –
nincs két egyforma közhely.
Egy-egy szemlesütés,
egy-egy kétes félgondolatot göndörítő hanglejtés:
mind dermedt pillanat,
összegyűjtöm ezeket jégkockákba,
majd belekeverem vizembe, melyet szesz
nemigen szennyez.
Tisztán érzem a koktélok, a felhabzó hangsúlyok,
olajok, vélemények közötti függő viszonyból fakadó
habkönnyes melankóliát.
A nyárnál reszketegebb évszak nincs.
2025. nyár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése