Egyszer, az idő egy pontján, nem túl régen, prózai valóság zegzugos édenében, emésztő tüzek emésztetlen percein túl, azt álmodta a belső hamudomb: új alakra éled, nem hullik el benne véletlen sem az igazság, a végzet. Nem húzta képzeletjárgányán a féket: tudta, újra lüktetni fog az élet őbenne, bár azt éppenséggel túlszínezett porszemek alkották, megfáradt sóhajoktól kerengve legbelül. Noha rendes esetben ez emlékpernye nem bolydulhat fel, ám roppant merész képzeletkezek által akkor visszatért egy régi-új alak, meglepő volt, hogy egyenesen a szív közepe felé szárnyal.
Csodákra döbbenve dobogott ígéret a szíves-szívtelen búcsúzással.
Anyag sejtjei leginkább reszketeg fénykoszorúból voltak fonva, de a lélek világában jogosan hinni lehetett: bizalom a stabil sugarakban mindenekfelett áll.
Nincs tét - többé a hiány sem fáj.
Emlékké váltak a kedves mindenek.
Egyszer azt álmodtam, újra láthatlak Téged, légváram észrevétlen csalódáscsokor illatát fuvallta a messzeségnek. S a legmélyebb érzelmek megrendülésének.
Hittem, valahol álmok hamvas lankáin túl, hol nem labirintusba fúl az égtől való, hogyha kibontakozását hagyná a száraz jelenvaló: reményem révbe ér.
Szinte hittem, teljesen tudtam: Téged én láthatlak, majd áthatlak, s a kétség testét borító nehéz ruha csak, mi illúziókba hamvadhat.
Álmomban első ember voltam, ki fekete almába harap. Fekete alma érett szimbólum: nem egy moníliás eszme, mi szép szavak kukacaival halmozza a beteljesülés álomragacsos gyümölcsét. Inkább az ismeretlen, addig homályos tudás fehér húsának azonnal ismerős íze. Véltem: lesz valahogy, fejlődik, akármiképp, de előre.
Misztérium volt ez, mert tartósan tudott nyelv és szív fölé csillagernyőt bontani.
Aztán lassan földet ért a megbékélés.
Átmeneti ideig illatok, aromák, látványok, egyebek nem festettek semmilyen képet az eljövőről. Ám ezek letisztító percek - kellettek. A seszínű háttér ihlet új színeket bennem mindig. Ott lélegzek, megértek. Érzek, míg a háttérből körbefon gondolkodó lélek.
Szerettem volna, hogy újra szerethessük egymást egy életet végigölelőn, transzcendens-halkan.
...Majd később, üzenetgazdag, célját-értelmét lebbentő pillanatban, ott, az ébredést hozó momentumok egyikében, harangszó töltötte el a szelet. Ez eltávozás hangja kései, ám annál könnyedebb lett, s akár ragasztó a bőrről, pergett alá az álomkép.
Az illúziók könyve lapjait hullatta, tekintetem könnyebb lett.
Ama harang szinte ragyogott, félénken kiemelve jót és rosszat, gyökeret-lombot, régit-újat. Új halott mindig van, akkor épp a Hiábavaló Várakozás volt az.
Velem egyidős, önmagamra találás órájában fúlt ki bántó lélegzete. A hamudomb elszállt, a súlyos semmi váratlan szépséggel felfakadt.
Gyökereket táplált ezer könnyem, bennem száz és száz szilánk végre, végre összeforrt.
Erőt gyűjtöttem kosaramba, hősi porcelánszemekkel. Szívem immár végre csak félig van zárva.
Holtidő lyukacsain át lélegzek fel: újjászületek egy életen belül, sokadjára.
2022. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése