A Sebezhetetlenség monológja

A szándékkal bántó szó egykoron 
ideg-ágat törhetett az emberekben.
A szándékkal bántó lény, nehogy lobbanjon, 
hozzá hajlott mindenki vakon, csendben.
Az emberek félték dühét, gúnyát: kedvét. A sérelem
darazsai zsongták körbe a kaján passziót.
A szúrás-szándék gyalázatot güggyentő mondatai 
által bántani, nagynak tűnni vérkönnyű is volt.

Egykor a szégyent át lehetett adni.
És aki felvette, annak mondták: Jaj, szegény.
A bántó arcát lehetett hizlalni.
Nem volt még a szadista-szomorítás erény.
Dicsőség s alázat sóvár nyálkájával voltak
törő és törhető tüköremberek bemázgálva.
Seb pirosa felelt alássan a bántó sónak,
ha azt a korgófejű bántó lény szórni kívánta.

A sajgószín, roppant sebek viselői
a bűzbeszédet kikezdhetetlennek gondolták.
"Tudom, én ki vagyok, nem tudhatom, ő ki,
nem érhet minket ugyanazon vád.
Minden a stílus, fő az elegancia!”
És e példamutatásban a sivár maradt sivár.
Olyan színezettel szóltak tehát vissza,
mint amilyen hang a gerincet őrzőknek is kijár.

A nagynak tűnő lények mindezt kívülről fújták.
Az elvtelenség élve elkente minden vonásukat.
Táplálékuk a figyelem. A jóságot unták.
Hitvallásuk: „Ha már szúrni kell, legyen mindig, ki szúrhat!”
Nyugtázták hatásukat püffedt alakok,
eszetlen vigyorral hallgatva a sok morálmesét.
"Az én zenémre mozognak balga rabok,
kioszthatok, kegyoszthatok. Belőlem sosem elég!"

Tövisvilág egy pontján kicsorbult már az él.
Szatíra a művészetből köznapokba költözött.
Heg-gubók nyersanyagából lett bíbor páncél
bölcsőm, új jelképnek születtem én. És ha torz féltükrök
az önérzet örvényébe húznának, csak idézz meg engem!
Az igazságtalanság nem lesz már mindennapi hitvallássá.
Szipolyozónak, gáncsolónak föld soha többé nem terem.
Nemes rezdülés, vagy épp tükrözés őket nem írhatja alá.

2025. szeptember