Új a Hold alatt

Bárhová lépek, újat légzek.
Íme, bontja is szárnyát az éjfél.
Nem hajlok, de nem is hajlítok.
A legbelsőbb részem többé nem fél.

Holdalatti séták ihlető ritmusát
a veszély esélyének kaparászó hangja
gáncsolja. Ó, mondd, meddig szennyezhet csendet
még létszomjas böfögények könny-ittas agya?

Emberi ragadozó születése
csak a hamvas éjszakában történhetett.
Vérhabokból bukkant elő, azóta
metszőfogzik a levegő, a képzelet.

"Légy óvatosabb legközelebb! – mondják sokan –kellett
neked kései órán szabadba kilépned!"
Míg a szabadság antitézisei szabadlábon 
szaglanak. Vígak. Ez realitás, kivénhedt.

Hová csökkenhet még az, aki
szenvedtetésből komponálja örömét?
Talán így született. Vagy mégsem.
...Döntése volt: sorsa lett a szörnyetegség.

A cseppkövektől roskadozó, finomfekete ég
tudom, egy napon újra csak ránk tekinthet le.
Belső természetünk épített örökségét viszont 
sosem pusztíthatta egy szimpla szörnyeteg se.

...Milyen csillagtalan, színtiszta most az éj!
Egyre lassabban lüktet egy holdalatti új gondolat...
Erősebb a feketeség a mocsoknál.
Fellegmaszlagát fújom vissza arcába a gonosznak.