Glóriát bálványokra bárány-módra ne vonjon senki.
Esszenciát tagad, ki kérdőjelet nem ismer.
Köszönettel minden tudást tovább lehet fejleszteni,
a megtisztelő mértékletesség kincseivel.
Nincs az a fényesség, az az ámulat,
amiért a jutalom a vakság lenne,
aki követ és csak követ - egy utat
hagy el... talán saját magával fizetve?
Hiszen a megismerés képei sem készen kapottak,
inkább sokféleképpen átlagosak, szürkén furcsák.
A benne áramló lényegiség így marad fagyottnak,
onnantól hordozza saját hiányának a súlyát.
Ha belőled semmi, csupán csak Te hiányzol,
úgy honnan tudod, hogy te ez, te az... sőt: Te vagy?
Hol vagy Te így? Lehet, valamiféle fátyol
mögött mozgat valami idegen árnyalak?
Ami igaz és jó, az téved - kell is azt elismerni.
Hogyha minden változik, mivé is kell válni?
Az önfeladás az egyéniséget csak kineveti,
és a legjobb szándékból is kisülhet bármi.
Ami a nagyságot igazán adja,
hibázó, s az előtt érdemes meghajolni,
csak a mozdulatlanság akarhatja,
hogy mozdulatlanok legyenek hódolói.
Az inspiráció szellői csak indulnak és jönnek.
Az elme él, táplálkozik és ürít: halandó.
A csodák eszközei a hétköznapokba görögnek,
sok kisebb nagyság adja, mi az őrizni való.
Ami földi nagyságot ad, nem lebeg. Az együttműködés.
A tartalom hangja, amitől az ölelés nemes kicsengést kap.
Apróságok pillanata, ami egy-két remekművet vés
azzal a kézzel, amibe egy szerény érintés lehelt lángokat.
Vallom: nem kell hamis csillogtatás nekem sem soha.
Ha egy sorom bárkiben is gyökeret verne,
túlmutat személyen: ismerős szikra, szín és foltja,
hálás vagyok mindig, ha jót emelhetek be.
Igaz, változatos ez a káprázó valóság.
Nem öregszik a tegnap, a jelen, és a holnap arca.
Ami becsülendő, mindössze a hajlandóság.
A látókör óceán: tőle belső gyöngyünk nő nagyra.
2022. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése