Kávé

Elképzellek titeket.

Körvonalatok rajzoljátok ide.

Újfent ismerős sziluett.

Miért is ne lehetnétek e világból valók?

Prekoncepciók talplenyomatos lápjában
térdig gázolva mindennapos
az iszonyat.
Megdöbbent még, ha megdöbbenek,
mire kel fel a Nap
nap mint nap;

Hányszor, hányféleképpen lehet még
kifacsarni kollektívumból a tudatot.
Amorf ingerek gennyzivatara azonban
már nem vizem,
nem is szomjazom elismerésre.

Félelem fogán tükröződni
nem látom önmagam,
egykedvű falamon csak annak festéke fog,
aki önmagát is alkotja.

Ahol a társas lélek szenvedtetés,
ott az enyészet mikroszkópja mögött
minden egyes részecskén szörnyülni
a végsőkig nem lehet.
Az emészthetetlen enyészet eszméje
körbejárható szobor lett.
Szemét nézem, és nem szédülök.

Társas mázak salak-sallangjával
nem ragacskodunk egymáshoz.
Az elszenvedés főterén
közönséges tömbökhöz fohászkodnak
átlaggroteszk tudatállapotú
kimerevedettek.

Akit mindez nyomaszt, érint,
ezentúl
rögtön felismeri azt,
akivel rímel.
Ők azok, akik találkoznak.

Nem vagyok vezér, sem követő.
Tapsviharban nincsenek arcok,
főarctalanok gyengesége nem rémít.

Abban a kapcsolódásban
hátuknál összenőtt vezetők
és vezetettek
–  mivel a szembenézés képtelennek tűnik –
önmaguk saccolt képmására
önösítik le a másikat.
Félve a széthúzottságtól
–  különállóság híján –
lehúzások aranyérmes napjait élik.

Pár gondolatlépéssel a Hold alatt,
Ti, újak,
itt vagytok. Különös maskarákban
legcsupaszabbak, nyújtózkodó neuronágak
izzó rengetegében születettek:
kávészín-hangú
férfigurák: semleges-újak. Kávéidő-hangú nőfigurák:
semleges-újak.
Dekonstruktőrei
vagytok Ti a szemmel láthatóan is
elmúlónak.
Ezek elmélkedő éjszakák,
hajnalba ábrándulhatatlan éjszakák – nem vesznek
monoton maszkba,
ahogy telik az élet.

Elképzelem, elgondolom, mégis tudom:
egyre többen látnak hasonló álmot.
És egyre kevesebben hagyják félbe hangulatát,
igazságát reggel az első korty
után.

2025. tavasz