A hatalom ősidőktől létezőnek vélt, változhatatlannak elfogadott, áttörhetetlennek tűnő tudatablakán mégiscsak meg kell mutatnia magát annak a pontnak, amelyen keresztül hordozója kénytelen megpillantani eredeti arcát. Egy letagadott, mitikusnak hitt réteg arca ez, ami a természetes jóság, eredetiség, önmagáért érdemes fejlődőképesség vonásaival bír. A tudatrétegek mögül kimódolt bizonyossággal bújik elő valami újszerű; a jelentéktelenséghit, a befolyásolhatóság, az indulat és az undor addig meghatározó négyese egyízben porhad el - helyet adva az újszerű érzetnek: van élet a hatalmaskodáson túl is.
Kell lennie egyetlen végső, elpusztíthatatlan rétegnek, ami minden emberi lényben ott lapul, és amely által a zsarnok az önmaga által teremtett szégyenvilág létjogosulatlanságára döbben, és a lelkiismeret tűzesője alatt, katartikus csendsorozatok fel-feldörrenő morajait követően a személyiségmag lerázza magáról felesleges piszkát.
A szégyenérzet
lelkiismeretkatalizátora segítségével a Zsarnok voltaképpen színtiszta énjére
ébred, és ahol elébb még salak zubogott fel, egyre tisztább
fokozatosságban válik embertudatúvá a legaljasabb, meggyökerezett szadistatudat
is.
Ez a bolydulás.
Ekkor kap az arroganciarohamokkal élő személy utolsó esélyt arra, hogy olyanná váljon, amit őriznek
az egykor üldözöttek: szabaddá.
2024. őszutó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése