Ne sajnáld, kit mindenki sajnál,
ne sajnáld, ki bottal botorkál,
ne sajnáld, kinek vajra ragyog kopogó szeme,
kinél csörög csak apró: „telik még épp kiflire”.
Ne sajnáld, ki dűt-borít, kinek reszket ajka,
ne sajnáld a csonkát, a sántát, és a vakra
se sajnálattal nézz, mert te éppen nézhetsz,
ne sajnáld, kinek sebe mély volt és mély lesz.
Ne sajnáld azt, ki nem győz hálálkodni,
ne sajnáld, kit a nyáj peremre dob ki.
Ne sajnáld, ki nyomorultnak, piszkosnak tűnő,
ne sajnáld, ki még képes sírni: ki nem hűl ő.
Ne sajnáld, ki beszél, de nem hallják: senki nem figyel,
érezz és szikrázz: emelkedj együtt a fentiekkel.
Sajnáld azt, kit mindenki ámul,
ki peckes undorral, kajánul
aranyételt habzsol – olyan szépet: aranyszínűt hány,
sajnáld, ki előjogaiban dagonyázó hitvány.
Sajnáld, kinek műkönnyeit vaskos papírpénz itatja,
sajnáld a háborgót, kinek inog, de áll vaskalapja.
Sajnáld inkább, ki lenéz, tipor, leigáz, fitogtat,
sajnáld, kinek háttere fénylik, előtere korhad.
Sajnáld, ki nem lát soha belső tájat, csak orrot,
mi előtt keskeny tér, látószög, felette homlok
korog, és nem lobog benne szenvedés-szenvedély,
sajnáld kinek ereiben csordogál hidegvér.
A rang, a szint, a Hang, a hit változó – örökké félkész,
néha kitaszítottnak lenni a legigazabb érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése