(Ne) sírják vissza a női könnyeket

A nők sírnak, félnek, vagy éppen felháborodnak nap mint nap a megalázó-alázott keret szélein egyensúlyozva, továbbra is vitapartnernek tekintve azokat, akik eszmék és tettek szintjén is humánusság szöges ellentéteként nyilvánulnak meg: azokra próbálnak hatni, akik eredendően lenézik őket.

A nők szenvedése zene a hatalmaskodó, gyarlóságnaiv, tekintélyhívő férfiak fülének, éppen ez (a szenvedtetés) a talaja annak, amiből az ő erejük kinyílik; emellett minden hasonló reakció hivatkozási alapként szolgál következő lépésükhöz. Mióta a nőknek van (némi) hangja a társadalomban, "túlkapásra adott ellencsapásnak” is becézhetik egyes lépéseiket.

A nőellenesség belülről fakad, legyen akár fellángoló késztetés, akár jellembeli restség, amiből végül egy-egy megnyilvánulása előtör.  Döntés akkor is, ha gyakorlója maga nem meggyőződéssel vall nőellenes nézeteket, hanem kritika nélkül belesimult ezt jutalmazó (férfi)közegébe. A mizogíniára, bár lehet egyfajta skálaként tekinteni, amelynek éppen úgy részei az elméleti, verbális (állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások, modern frázisok formájában a köztudatban kerengő) elemek, mint a gyakorlati, tettlegességben mozgók – ahol az utóbbi megjelenik, a kettő éles elkülönítést igényel. Ahol végleges és visszavonhatatlan következmények lépnek fel, ott az elkövető öndeterminációt végez magán. A felülvizsgálat, a megbánás, az újragondolás, a fejlődés csak az elméleti tér határáig érvényes.

Az elméleti térben is van azonban egy pont, amikor be kell látni, hogy minden egyenlőségre törekvés, társadalomjobbítási kísérlet, párbeszéd-kezdeményezés, női "felzárkózási kísérlet" hiábavaló, méltatlan és abszurd: kiindulási gondolatában, eredményességében egyaránt.

Azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanúgy abszurdnak tűnik a nemek hagyományos (hierarchikus, haszon-és érdekalapú) helyzete, magától értetődő mindez, mert az alapszemléletük nem korrumpálódott. Az önreflexióval való munka eredményeit látták maguk előtt, nem annak instant sikerét, amit a férfiasság eszménycsomagjából lezser mozdulattal ránthatnak a világ színe elé.

A nőknek azokkal a férfiakkal van csak dolga, akik tisztán látják őket.  Nem tükörként, hanem önálló létezőként.

Azt a férfit, akit az önálló létezés gondolata megvetésre, önelégült fanyalgásra – cizelláltabb esetekben természet rendjére, statisztikára, mechanisztikus működésmódokra hivatkozó tanok hirdetésére – késztet, hagyni kell saját tükörerdejében bolyongani. A kifelé vezető útra neki kell rátalálnia, ha valaha erre igénye lesz. 
A rendszeren belüli együttműködésben gondolkodó nők, a közgondolkodás megváltoztatására törekvők, a rendszert alapjaiban elfogadók: az azt csupán reformálni szándékozó feministák kezet nyújtanának bő száz éve.  Ennek az egyébként példátlan nagylelkűségnek mi az eredménye? Jobb esetben elfordított fej, rosszabb esetben ellencsapás.

Minden reakció, de még kezdeményezés is a férfivilág (által kisajátított) térben, még pontosabban keretekben értelmezhető, keretük sémáit pedig nem fogják átformálni, legfeljebb ideig-óráig, ameddig érdekük úgy kívánja. Mivel ez az ő versengő keretviláguk, már magának a női belépésnek az engedélye is kegykérdésként tételeződik, ami pedig kizárja a valóban szabad, újat hozó, megmunkált értékek kibontakozásának esélyét.
Egy, a szellemében (is) független nő építkezése csakis a hierarchikus kereten kívül kezdődhet.

x

A tudati térből a gyakorlati életbe áthozott látásmód lebont jónéhány sémát.  Egyik ilyen az a gyakran felmerülő, bátor szellemi kiállást szabotáló álellentmondás, miszerint, ha a dehumanizálót helyén kezeli célpontja, megszűnik az erkölcsi különbség közöttük. Az egyébként a kisebb ellenállás indulatában is örömmel dagonyázó inzultálónak és annak, akinek az inzultálásra a válasza nem néma dermedés, hanem a korrekt, erőteljes kiállás, tényleg ugyanazon a térben születne a motivációja?  Valóban nincs különbség? Mi az a feljebbvaló idea, ami nem tesz különbséget szándék és szándék, akció és reakció között? Hogy nem az emberség ideája, az biztos.

Hogy lehet, hogy csak a szimpla felületi (stílus-és eszköztárbeli) visszatükrözésben gondolkodik az, aki ilyesféle ideákra hivatkozik? Hol a kreativitás, a katartikus gondolati átalakítóerő?

Valóban minden férfi ugyanolyan bánásmódot érdemel? Az is, aki leginkább saját magát lejáratva öngyalázatát a másikra vetíti, akár súlyos, visszavonhatatlan károkozással ugyanazt a méltóságot érdemli, mint egy valóban jószándékú, tiszta férfi?

Mi jelentősége van így a jónak?

Ha maga a dehumanizálás attitűd, rárakódások-szőtte maszkjáték csupán, és minden férfiszemélyben ott él az a megbonthatatlan őseredeti méltóságrész, amit még a legzavarosabb humán mocsárból is elő tudna hívni, de mégsem hajlandó erre, ígyis-úgyis saját szemléletéhez hajlítva fogja elmosni a határvonalat az eredendő értékhit és a fejlődőképes értékteremtés között. Akkor is, ha reménytelenül megrögzött szadista, és akkor is, ha csak követi a fősodort.

Ugyanígy saját érdekeihez  hajlítja a mindenséget  az, akiből esetlegesen megmásíthatatlanul hiányzik és ki sem fejleszthető az emberség.

Ahol belső késztetés nincs, ott változás sem lehet.

Szempont lehet az is, hogy mivel a jóság a dehumanizátorok fejében a gyengeség és az ostobaság szinonimája, ezek pedig a szadista működés "kedvelt" indulati forráspontjai, a kontrollálatlan dühnek még nagyobb eséllyel teszi ki magát az, aki érvekkel, erkölcsi minimumokkal kívánna gondolatot ébreszteni.

A dehumanizátor pedig maga mond le arról, hogy a tisztelet viszonyrendszerében létezzen.

Az intellektuális ellenfeszülés és a tiszteletteli odafordulás hatástalan, esetenként életveszélyes, az eredményesség mércéje pedig egyre alacsonyabbra kerül. Nem lehet a humánumot megszólítani a szadista maszk mögött, ha az a humánum kómában van, vagy éppen még meg sem született. 

Lényegi kérdés az, hogy mindenki jónak születik-e, ha végül úgyis az határoz meg, ami a külső hatások feldolgozása során a horizonthoz méltó lesz? 

Az, hogy ki milyenné válik, a társadalmi beidegződéseket felülvizsgálja vagy éppen hagyja beivódni, elsődlegesen belső döntés.

x

A nagykönyvek szerint a férfi szerelme holmi vadászösztönnel lehet azonos, és amíg e felfogás ellen nincs lázadás, addig marad az elhatárolódás, az esetleges ismeretség rövidre zárása.

Annak a nőnek, aki még rimánkodik, reménykedik, elkullog, felháborodik vagy megszégyenítve érzi magát egy-egy, talán az elsütője által nem is véres szándékkal kieresztett banális gyalázatcseppen, ideje megvizsgálnia azt: miért is hiszi magát mentálisan kiszolgáltatottnak? Ki hitette el vele, hogy a parazita szitokszavaknak van súlya?

A hagyományos nemi eszme alatt ökölrázó módon behódolt férfiaknak ez így komfortos. Komfortos nekik továbbá minden kritikai megjegyzésre női erkölcstelenségről prédikálni, legalább annyira, mint maga az intézmény, amit az úgynevezett női erkölcstelenségre építettek. Mindez ellentmondásosnak, képmutatónak tűnik a humánum logikájával. A szadista logika viszont, amivel ők rendelkeznek, a másik embert önnön teremtményének képzeli, aki fölött uralkodhat, és akire az uralkodása "kellemetlen melléktermékeinek" felelősségét ráaggathatja. A másik ember az ő fejükben: eszköz, ezzel párhuzamosan saját belső önképüket is csak a kivetítésekben érzik valóságosnak. Minden hasonló erkölcsi szónoklatuk a "nők romlottságáról" a penetráns önundoruk kivetítéséből fakad. Az ő keretükben a nő: tükörkép, nincs önálló képteremtő ereje, a nők mitikus romlottsága éppen akkor teljesedik ki az ő keretükben, amikor azok teljesítik vágyaikat, ami az önmaguk iránti undor nélkül nem tudna megvetendő lenni.

x

A hit, miszerint jobb belátásra lehet bírni a változás és a felülvizsgálat ellen vehemensen ágáló, az adott és kimunkálható érték, a leíró és előíró fogalmak alapvető különbségére vak tömegtudatú férfiegyéneket: destruktív önámítás. 

Van-e értelme a meggyőződéses, gátlástalan vezetők és az őket gépies lelkesedéssel követő, kritikai érzéket nélkülöző férfitömegek aktuális akcióit eseti, beteges esetekként kezelni, majd feljajdulni újra és újra egy-egy arrogáns rohamon?

Az élet grandiózus pillanatai vagy akár felgyűlt feszültsége, a művészet és a líra, mindaz, ami az egyesnél, az emberinél nagyszerűbb, fenségesebb, lehet méltó csak arra, hogy megindítson. 
A hierarchikus tömegférfi nem ilyen.

A kifinomult személyiséget nem teszi lealjasulttá egy-egy erőteljes kiállás, határhúzás, ha kell, az önvédelem. A tolerancia úgynevezett paradoxonának legfontosabb kérdése is ez: ha az igazságtalanságot is tolerálom, ha nincs szűrőm, minek is adok voltaképpen teret?

Mit ér a cizelláltság, a nagyszerű, a fenséges tisztelete, ha ugyanazzal a lelkülettel viszonyulok annak pusztítóihoz?

Szintén nincs foganatja az értelem felől közelíteni feléjük.  Érvelni pontról-pontra, vagy akár a nagyegészet láttatni, mindig a lehető legoptimálisabb állapotot megcélozva, elegánsan, konszolidáltan úgy, hogy közben a másik fél büszkén hangoztatja irritáltságát, hajtogatja önnön nemének racionalitásába vetett hitét, a megértés, a figyelem minimumát sem teljesítve, addig minden próbálkozással csupán egy egyre silányabb színvonalú mércéhez hajló idomuláshoz, végső esetben megalkuváshoz közelítünk.

Amíg a tekintélyelvet követő férfit a szeme előtt zajló valóság sem ingatja meg fanatikus hitrendszerében, amíg csak azt az egy szót várja, ami után felcsattanva kezdhet jobb esetben is formagyártott átkozódásokba; és amíg a bűnösség és annak versenyeztetése bűvkörében mozog otthonosan, mindezen késztetéseit és cselekedeteit sosem észlelve problematikusnak, addig hiábavaló és őrlő minden erőfeszítés.

Ez egy olyan típusú változás (lenne), ami csak a legnagyobb csendben születhet meg. A mentalitás és a megnyilvánulások felülvizsgálatának elhatározása egy kritikus, önálló erővel bíró személynél sem lehet egy másik személy feladata, felelőssége, nemhogy egy függő viszonyrendszerből erőérzetet nyerő, tömegtudatú férfi esetében.

A változtatásra érett egyénen kívül senkinek nincs, és nem is lehet hozzáférése ahhoz a csendhez, amiből ez felfakadhat.

Azoknak a férfiaknak, akik napról-napra süllyednek egyre átláthatatlanabb mocsarukba, és várnak hatást a nőktől, hogy fenyegetőnek, azaz továbbra is jelentősnek, helyzetet irányító, az élet kulcsfontosságú szereplőinek tudhassák be magukat, önigazolásuk részeként minél szélesebb körben lehúzva az arra sétálót a félelem örvényébe, miért is kellene továbbra is megkapniuk a figyelem energiáját? A kérdésnek, miszerint meddig lehet feszíteni a húrt, és elodázni a szembenézést, a lelkiismeret ébredését, annak minden tanulságos kínjával együtt, a "mocsárért felelős miniszterekben" kell felharsannia.

A mindennapi verbális szennyzuhatagot szellemi víztisztítóba helyezni, frappáns, éles, akár katartikus meghökkentésre törekvő kifejezésekkel, a legtöbb, amit lehet tenni. 

Amikor pedig csak lehet, messziről elkerülni a levegőtlen, zavaros, és mindenekelőtt lehúzásra épülő köröket.

Ha a szembenézés előtt álló férfi egyre ritkábban érez késztetést a szégyentelenkedésre, vagy ha mégis, rövid időn belül észleli azok kínosságát, ha valami ritka pillanatban meghallja a másik oldalt és elgondolkodik – az sem pusztán külső forrás által képződhet meg benne. Nem lehet mással elvégeztetni a személyiségmunkát. Szintén nem más ember feladata kidolgozni a módszert, ami segíti, hogy ne csupán ideig-óráig tartson az érdeklődés a jellemesség építése iránt.

x

A nőellenes férfi nem általánosít, hanem kinyilatkoztat. 

Az általánosítás annak az embernek a tapasztalatából származik, aki a másik csoport tagjaihoz elsősorban mint embertársakhoz viszonyul, ítéletében azok cselekedeteit értékeli, és felmerülhet, hogy a negatív tapasztalatokból levont következtetéseit felülírja.

A nőkről szóló férfikinyilatkoztatások ezzel szemben normatív, sokszor kárörvendő, végérvényes ítéletekre kihegyezett zárt kijelentések; a nőkhöz intézett férfikérdések önmaguk válaszát, igényét, szándékát tartalmazó álkérdések.  A jellemrokkant férfi legáltalánosabb mankója a nőgyalázó frázisok szajkózása.

Hármat hátrébb lépve látható, hogy ezeknek a gyalázkodó igéknek érdemi tartalma, iránya, következetessége nincsen, az ítéletek önnön körforgásukban szédülnek el, reflexióikkal csapkodnak, a születő gondolat fejét leharapják, ízlelgetik, köpködik mindennapos rituáléikban, a sár az, ahol ezek a férfiak elemükben érzik magukat, ahol igazán ihletet kapnak, saját visszhangjukkal is harcra kélve, majd, ha már ők is elcsépeltnek érzik, nem dagonyáznak hatásuk tudatában, hát emelik a feszültségi fokozatot. Íme a tombolás, ami önmagáért való: azért dühösek e férfemények, hogy megélhessék dühük érzéséből kibomló erejüket, a tárgya mindegy, lehet valami és egyszerre annak ellenkezője is, és jaj, a nőnek, aki ebbe a tükörerdőbe lépne, és kérdést tenne fel, még nagyobb jaj annak a nőnek, aki hagyományos úton (visszafogottan vagy kacéran) simogatná, sőt, teljes egészében visszatükrözné őket!  Mert eddig a nő volt az, akin következmények nélkül levezethették gonoszbuta indulatuk, most már függetlenedési elfajzás burjánzik mindenhol, így okkal lehet nemulass a neve annak, akinek eleddig kuss volt, ahol pedig elfogyott a magyarázat a kitörés végtermékére, egy-egy bűncselekményre, ott villan az ötlet, az elsődleges tartózkodási jogosultság ötlete, mit is keres a nő bárhol a világban, miért ment bárhova, az igazi nő előre engedi a férfit minden ajtón, de ha már egyszer kiment, miért fejezi ki óvatosságát, meg is érdemli minden cafat, hogy férfiemberek helyett ezentúl vadállatok tépjék cafatokra; és egyébként is, jogos minden, amit ősatyák kiszabtak rájuk, mikor még örömmel vetették alá magukat, legalábbis mosolyogtak, csak az nem vágyja vissza a régiszépidőket, akinek feje csinos töltelékéig nem érhet fel, mi is a természet rendje, oktalan és trampli az, aki nem fogja fel, hogy minden ember kétforma a Szakállas gyárából kipottyant érző gépezet, aki racionális, az érti, hol a helye,  így nem csoda, ha időnként kisülhet a kihűlt vacsora felett az ökölszinapszis, az egyre fogyatkozó vagy éppen szökő cselédek hiánya felett robajló tűznyelv okádása pedig, ó, milyen fájdalmas, sőt, még fájdalmasabb, mint a legfülsértőbb női rikoltás, jaj, micsoda fajsúlyos létezés ez a férfiség, amit nem érthetnek a nők, ne ők, ne ők legyenek a jövő főszereplői, mert igen, az élet egy színdarab, fent és lent, ez kérem, ritmus, az élet rémálom és iszonyat, nagykoponya szerzetesek legalábbis így hallucinálták le a földre, akkor már fiaik miért ne követték volna, a férfiak közös hallucinációja ez a valóság, férfihallucináció járvány van, és nincs elvonó, nincs gyógyulás, kőbe vésetnek, kővel dobálnak, húznak és süllyednek lejjebb és lejjebb, álláspontjuk megingathatatlan, nem akarnak ezek a sosem magányos, sosem lázadó: sosem a maguk útját járó férfiak tiszta fejet, csak eljátszható, előre megírt szövegkönyvek sorait darálni ebben az akarattalan rabságban, aminek éljenzéséért elismerést kapnak, ezt úgy hívják itt, e Földön: siker, és a csúcsra járatott önmegtagadásért cserébe érmét kapnak, a legértékesebb létforma medálját: a férfiasságét; hatást gyakorolhatnak azzal, ami látványos és hangos, legyen holtnéma és zsengehúsú a nő, ez a vezetni való masszatest; a gondolatok vagy éppen gondolattalanságok gennyedzésének szabadsága ez, amit bődületes mennyiségben szórhatnak a világra, a félelemkeltés előjoga sebezhetetlenné tesz, a szégyen azé, akinek adják;  állandó háttérduruzsálással ringatva magukat a "nem-én-vagyok-a vesztes" kezdetű rémaltató dallamára, hiszen az emberi természet háború, a béke rózsaszín csillámpor, gyermeteg és unalmas, ahogy a jóság is, létkérdés tehát, hogy soha, egy percre se hallgassanak el, inkább tüskét köpnek, mint hogy elfogulatlanul nézzenek a lét rózsájára, és hol kimérten, hol dühösen, hol egyenesen, lesből támadva, hol becézőn ragacsos szavakkal, hetykén odavetve, szellemeskedésbe csomagolva taposnak, egyre csak taposnak arra, akit földnek kijelöltek, ők nem süllyednek, ők így emelkednek, és döntenek és parancsolnak, a kérdés tabu, kegyesen vagy kegyetlenül adnak vagy visszavesznek, hogy aztán szárazon, humortalan hévvel tehessék fel fundamentális hitük legelső és legfontosabb kérdését: „Ugye fáj az igazság? Ugye rettenetesen fáj?" 

x

A nők nem gyengék önmagukban sem.  Társadalomtörténeti csoportként pedig ők a legerősebbek: ők azok, akik derekasan állták a történelmi szolgaság sokarcú sarát, megannyi lelketlen gyakorlatot, ők, akiket holt anyagnak, öntudat nélkül létező formás húsnak; állat-alatti élőlénynek; cselédnek, és folytathatnánk napestig a sort, minek kezeltek... És így is itt vannak, nem megtörve, előre nézve, határtalan, kreatív erők kifejtésére készen, éretten, bölcsen, a világ peremén is tiszta szemlélettel állva. Önálló jogon létezve, kapcsolódásokat megválogatva.

A gyalázkodás súlytalanná válik egy ponton túl. A nők szépen-lassan elhatárolódnak a megnemesítési kísérletektől, és a negédes, külsőséges bókok sem bájolják el őket.

Önképüket maguk teremtik meg, a külső visszaigazolási, megerősítési vágy lassan elhalványodik a minőségi egyedüllét, vagy éppen a hasonló úton járók társaságában eltöltött idő élményeiben.

A nők közül egyre többen a mindennapi becsmérlésük és a belső szigetük közé falat emelnek, amiről lepereg a rosszindulat, a kicsinyesség, a sekélyes önérzeteskedés tízezredik szava is. Immúnissá válnak minden súlytalan, "alsóbbrendű-felsőbbrendű"- dilemma nyálkás ragacsával bevont, bárgyú férfibeszédre.

Az új nők úgy tekintenek a hamisférfi hamisvilágára, akár rossz levegőjű telepekre, ahol a gazdák foggal-körömmel védik az enyészetet, és egyaránt büntetik a besétálókat, a telepet felújítani kívánókat, és tanulságos módon éppen azokat vetik meg leginkább, akik meghajolnak nekik, akik leginkább meg akarnak felelni nekik.

A Bűn teremtőihez alkalmazkodó nők szépen-lassan felébrednek, lemorzsolódva az őket felhasználó telepről. Habár vannak még nem kevesen, akik idomulnak, alkalmazkodnak a bűnteremtők lélektelen világképéhez, előbb-utóbb ők is el fognak tűnni az úgynevezett férfifantázia tereiről.

Felszabadító a tudat, hogy nem kötelező a szellemi-lelki nyomortelepen lakni. Ezzel az új, elcsépelhetetlenül szabad szemlélettel a sértődést felváltja a kiegyensúlyozott önkép derűs ereje, a szatirikus szellemesség: az egyéniségtudat páncélja. Ezek az új nők a szeretetlen szerepben nonkomform, alázó-és alázott gondolatköréből kiszabadult, szintén szabad tudatú férfiegyénekkel együtt majd egy párhuzamos közösséget alkotnak.

Ezredévek tapasztalata áll rendelkezésre, hogy kijelenthessük: a férfinem szégyenei, az Urak nem tudták, és nem is tudták volna a szabadság spirituszát ledönteni, romlottá tenni, roncsolni, és lényegében lerombolni.  A valódi őserő a hierarchia keretén kívül kezdődik, és kezdi magát építeni. Ők, a jelenkor női csak azokkal a férfiakkal vállalnak közösséget, akik ezt a szabadságot ugyanúgy képviselik.

Indulatok és készen kapott narratívák keretétől távolabb feldereng a férfinem hangadói emberi lealjasodásának megannyi árnyalata, színeváltozása, süllyedése. A szabadság antitézisei addig süllyednek, amíg csak szeretnék.
Választhatnak, méghozzá szabadon.

A hamisférfi, ha eljut arra a pontra, hogy megálljon egy pillanatra, két út áll előtte: vagy felülvizsgálja gépies, szeretetlen nézeteit, és változtat, vagy egy újabb hamisvilágban programozza dühödt örömmel magához egyre hasonlatosabbá, és ezért egyre utálatosabbá váló újdonsült másik felét.