A nők sírnak, félnek, vagy éppen felháborodnak nap mint nap a megalázó-alázott keret szélein egyensúlyozva, továbbra is vitaképesnek tekintve azokat, akik eszmék és tettek szintjén is humánusság szöges ellentéteként nyilvánulnak meg: azokra próbálnak hatni, akik eredendően lenézik őket. A nők szenvedése zene a hatalmaskodó, gyarlóságnaiv, tekintélyhívő férfiak fülének, éppen ez (a szenvedtetés) a talaja annak, amiből az ő erejük kinyílik; emellett minden hasonló reakció hivatkozási alapként szolgál következő lépésükhöz. Mióta a nőknek van (némi) hangja a társadalomban, „túlkapásra adott ellencsapásnak” is becézhetik egyes lépéseiket.
Azonban van egy pont, amikor be kell látni, hogy minden vita, női "felzárkózási kísérlet", jobbítási próbálkozás hiábavaló, méltatlan és abszurd: kiindulási gondolatában, eredményességében egyaránt.
Távolabbról nézve egyértelmű: minden reakció, de még kezdeményezés is az ő (általuk kisajátított) térben, még pontosabban keretekben értelmezhető, keretük sémáit pedig nem fogják átformálni, legfeljebb idei-óráig, ameddig érdekük úgy kívánja. Mivel ez az ő (hierarchikus) keretviláguk, már magának a női belépésnek az engedélye is kegy-kérdésként tételeződik, ami pedig kizárja a valóban szabad, újat hozó, megmunkált értékek kibontakozásának esélyét. Egy, a szellemében (is) független nő építkezése csakis a hierarchikus kereten kívül kezdődhet.
A tudati térből a gyakorlati életbe áthozott látásmód lebont jónéhány sémát. Egyik ilyen az a gyakran felmerülő, bátor kiállást szabotáló álellentmondás, miszerint, ha a dehumanizálót helyén kezeli célpontja, megszűnik az erkölcsi különbség közöttük.
Az egyébként a kisebb ellenállás indulatában is örömmel dagonyázó inzultálónak és annak, akinek az inzultálásra a válasza nem néma dermedés, hanem a korrekt, erőteljes kiállás, tényleg ugyanazon a térben születne a motivációja? Valóban nincs különbség? Mi az a feljebbvaló idea, ami nem tesz különbséget szándék és szándék, akció és reakció között? (Hogy nem az emberség ideája, az biztos.)
Hogy lehet, hogy csak a szimpla felületi (stílus-és eszköztárbeli) visszatükrözésben gondolkodik az, aki ilyesféle ideákra hivatkozik? Hol
a kreativitás, a katartikus gondolati átalakítóerő?
Valóban mindenki ugyanolyan
bánásmódot érdemel? Az is, aki leginkább saját magát lejáratva öngyalázatát a másikra
vetíti, akár súlyos, visszavonhatatlan károkozással ugyanazt a méltóságot
érdemli, mint egy valóban jóérzésű
ember?
Mi jelentősége
van így bárminek is?
Ha maga a dehumanizálás attitűd, rárakódások-szőtte maszk csupán, és mindenkiben ott él az a megbonthatatlan őseredeti méltóságrész, amit a dehumanizátor képes lenne előhívni, és mégsem hajlandó erre, ígyis-úgyis saját szemléletéhez hajlítva fogja elmosni az eredendő értékhit és a fejlődőképes értékteremtő álláspont közötti határvonalat. Ennek megtanítása nem más feladata. Nem lesz fogékony rá, amíg belső késztetése meg nem születik erre.
Ha pedig megmásíthatatlanul
hiányzik egyesekből
ez a méltóságérzékeny személyiségrész, akkor is úgy fogja a leghumánusabb reakciót hajlítani, ahogyan
az érdeke kívánja. Akkor is, ha reménytelenül megrögzött szadista, és akkor is,
ha „csak úgy” visszhangzó.
Nem elhanyagolható tapasztalat, hogy mivel a jóság
az ő szemükben a gyengeség és az ostobaság szinonimája, ezek pedig a szadista működés "kedvelt" indulati forráspontjai, a kontrollálatlan dühnek még nagyobb eséllyel teszi ki magát az érvekkel, erkölcsi intelmekkel hatni akaró személy.
Az intellektuális ellenfeszülés és a tiszteletteli odafordulás hatástalan, sok esetben életveszélyes, az egyént pedig csupán felemészti, bármilyen tűrésképességgel. Nem lehet a humánumot megszólítani a szadista maszk mögött, ha az a humánum kómában van, vagy épp még meg sem született. Egyéni dolog és belső döntés kell hogy legyen minden egyes esetben, ki milyenné válik.
A dehumanizátor maga mond le arról, hogy a tisztelet viszonyrendszerében létezzen.
Végül nem az a lényeges, hogy mindenki jónak születik-e, ha később a romlás útjára lépve kegyetlenné válhat.
A nagykönyvek szerint a férfi szerelme holmi vadászösztönnel lehet azonos, és amíg e felfogás ellen nincs lázadás, addig az elhatárolódásnál jobb választás nincs.
x
...Annak a nőnek,
aki még
mindig reménykedik,
elkullog, felháborodik vagy megszégyenítve érzi magát egy-egy, talán
az elsütője
által
nem is véres
szándékkal kieresztett banális gyalázatplecsnin, ideje megvizsgálnia azt – meddig tartja magát gyengének,
kiszolgáltatottnak, mentálisan is?
A hagyományos nemi eszme alatt ökölrázó módon
behódoló férfiaknak ez így komfortos. Nem fogják szégyellni magukat, sokkal inkább
szórakoztatja őket minden erkölcsi okfejtés. A női erkölcstelenségről szóló prédikációjuk ellentmondásosnak, képmutatónak tűnik a humánum logikájával. A szadista logika viszont, amivel a hierarcha bír, a másik embert önnön teremtményének képzeli, aki fölött uralkodhat, és akire az uralkodásának "kellemetlen melléktermékeinek" felelősségét rákenheti. A másik ember az ő fejükben: eszköz, ezzel párhuzamosan saját belső önképüket is csak a kivetítésekben érzik valóságosnak. Minden hasonló erkölcsi sopánkodásuk a "nők romlottságáról" a penetráns önundoruk kivetítéséből fakad. Az ő keretükben a nő: tükörkép, nincs önálló képteremtő ereje, a nők mitikus romlottsága éppen akkor teljesedik ki az ő keretükben, amikor azok teljesítik vágyaikat, ami az önmaguk iránti undor nélkül nem tudna megvetendő lenni.
x
E kereten kívül látható, hogy a férfinem hangadói emberi lealjasodásának megannyi árnyalatát, színeváltozását sopánkodva, szolid kommentárokkal követni végig, félve és reménykedve abban, hogy jobb belátásra lehet bírni a változás és a felülvizsgálat ellen vehemensen ágáló, az adott és kimunkálható érték, a leíró és előíró fogalmak alapvető különbségére vak tömegtudatú férfiegyéneket– sosem vezethet eredményre.
A meggyőződéses ártani akaró vezetők és az őket gépies lelkesedéssel követő, kritikátlan tömegek aktuális hangadásait eseti, beteges esetekként kezelni, majd feljajdulni újra és újra egy-egy arrogáns rohamon: szintén nem vezet sehova.
De annak sincs foganatja, ha az értelem szándékával közelítünk feléjük. Érvelni pontról-pontra, vagy akár a nagyegészet láttatni, mindig a lehető
legoptimálisabb
állapotot
megcélozva, elegánsan, konszolidáltan úgy, hogy a másik oldal büszkén hangoztatja irritáltságát, hajtogatja önnön nemének racionalitásába vetett hitét, a megértés, a figyelem minimumát sem teljesítve, addig minden próbálkozással csupán egy egyre silányabb színvonalú mércéhez hajló idomuláshoz, végső esetben megalkuváshoz közelítünk.
Amíg a tekintélyelvet követő férfit a szeme előtt
zajló valóság sem ingatja meg fanatikus hitrendszerében, amíg csak azt az egy szót
várja, ami után felcsattanva kezdhet jobb esetben is formagyártott átkozódásokba; és amíg a bűnösség és annak versenyeztetése bűvkörében mozog otthonosan, mindezen
késztetéseit és cselekedeteit sosem észlelve problematikusnak, addig
hiábavaló és őrlő minden erőfeszítés.
Ez egy olyan típusú változás (lenne), ami csak a legnagyobb csendben születhet meg. A mentalitás és a megnyilvánulások felülvizsgálatának elhatározása egy kritikus, önálló erővel bíró személy esetében sem lehet egy másik személy feladata, felelőssége, nemhogy egy függő viszonyrendszerből erőérzetet nyerő, tömegtudatú férfinél.
A változtatásra érett egyénen kívül senkinek nincs, és nem is lehet hozzáférése ahhoz a csendhez, amiből ez felfakadhat.
Azoknak a férfiak, akik napról-napra süllyednek egyre átláthatatlanabb mocsarukba, és várnak hatást a nőktől,
hogy fenyegetőnek, azaz továbbra is jelentősnek,
helyzetet irányító, az élet kulcsfontosságú szereplőinek
tudhassák
be magukat, önigazolásuk részeként minél szélesebb körben lehúzva az arra
sétálót a félelem örvényébe, miért is kellene továbbra is megkapniuk a figyelem
energiáját?
A kérdésnek, miszerint meddig lehet feszíteni a húrt, és elodázni a szembenézést, a lelkiismeret ébredését, annak minden tanulságos kínjával együtt, a "mocsárért felelős miniszterekben" kell felharsannia.
A mindennapi verbális szennyzuhatagot szellemi víztisztítónkba helyezni, frappáns, éles, akár katartikus meghökkentésre törekvő kifejezésekkel, a legtöbb, amit lehet tenni. Amikor pedig csak lehet, messziről elkerülni a levegőtlen, zavaros, és mindenekelőtt lehúzásra épülő köröket.
Ha a szembenézés előtt álló egyre ritkábban érez késztetést a szégyentelenkedésekre, vagy ha mégis, rövid időn belül észleli azok kínosságait, és így lassan átalakul...Vagy ha valami ritka pillanatban meghallja a másik oldalt és elgondolkodik – az sem pusztán külső forrás által képződhet meg benne.
Nem lehet mással elvégeztetni a személyiségmunkát. Szintén nem más ember feladata kidolgozni a módszert, ami segíti, hogy ne csupán ideig-óráig tartson az érdeklődés a jellemesség építése iránt.
x
A nők
nem gyengék önmagukban sem. Társadalomtörténeti
csoportként pedig ők a legerősebbek:
ők azok, akik derekasan állták a történelmi
szolgaság sokarcú sarát, megannyi lelketlen gyakorlatot, ők,
akiket holt anyagnak, öntudat
nélkül létező
formás
húsnak;
állat-alatti
élőlénynek; cselédnek, és folytathatnánk napestig a sort, minek kezeltek... És így is itt vannak, nem megtörve, előre
nézve,
határtalan, kreatív erők
kifejtésére készen, éretten, bölcsen, a világ peremén is tiszta szemlélettel állva. Önálló jogon létezve,
kapcsolódásokat megválogatva.
A gyalázkodás súlytalanná
válik egy ponton túl. A nők szépen-lassan elhatárolódnak a megnemesítési
kísérletektől, és a negédes, külsőséges bókok egyre kevésbé bájolják el őket.
Önképüket maguk
teremtik meg, a külső visszaigazolási, megerősítési vágy lassan elhalványodik a minőségi egyedüllét, vagy éppen a hasonló úton járók társaságában eltöltött idő élményeiben.
A nők közül egyre többen a mindennapi becsmérlésük és a belső szigetük közé falat emelnek, amiről lepereg a rosszindulat, a kicsinyesség, a sekélyes önérzeteskedés tízezredik szava is. Immúnissá válnak minden súlytalan, "alsóbbrendű-felsőbbrendű dilemma" hínáros ragacsával bevont, bárgyú férfibeszédre.
Úgy
tekintenek a hamisférfi hamisvilágára, akár rossz levegőjű
telepekre, ahol a gazdák foggal-körömmel védik az enyészetet, és egyaránt büntetik a besétálókat, a telepet felújítani kívánókat, és tanulságos módon éppen azokat vetik meg leginkább, akik hozzájuk idomulnak, akik leginkább meg akarnak felelni nekik.
A Bűn teremtőihez alkalmazkodó nők szépen-lassan felébrednek, lemorzsolódva az őket felhasználó telepről. Habár vannak szép számmal nők, akik még idomulnak – alkalmazkodnak a bűn és kegyetlenség teremtőihez, előbb-utóbb ők is el fognak tűnni az úgynevezett férfifantázia tereiről.
x
Milyen felszabadító a tudat, hogy nem kötelező a szellemi-lelki nyomortelepen lakni! Ezzel az új, elcsépelhetetlen szabad szemlélettel a sértődést felváltja a kiegyensúlyozott önkép derűs ereje, a szatirikus szellemesség: az egyéniségtudat páncélja. Ezek az új nők a szeretetlen szerepben nonkomform, alázó-és alázott gondolatköréből kiszabadult, szintén szabad tudatú férfiegyénekkel együtt majd egy párhuzamos közösséget alkotnak.
Ezredévek tapasztalata áll rendelkezésre, hogy kijelenthessük: a férfinem szégyenei, az Urak nem tudták, és nem is tudták volna a szabadság spirituszát ledönteni, romlottá tenni, és végső soron leigázni. A valódi őserő a hierarchia keretén kívül kezdődik, és kezdi magát építeni. Ők, a jelenkor női csak azzal vállalnak közösséget, akik ezt a szabadságot ugyanúgy képviselik.
A hamisférfi pedig, ha megcsömörlik hamisvilágától, két út áll előtte: vagy felülvizsgálja gépies, szeretetlen nézeteit, és változtat, vagy egy újabb hamisvilágban programozza dühödt örömmel magához egyre hasonlatosabbá, és ezért egyre utálatosabbá váló újdonsült másik felét.
2024. második fele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése