(Ne) sírják vissza a női könnyeket

 A nők sírnak, félnek, vagy éppen felháborodnak nap mint nap a megalázó-alázott keret szélein egyensúlyozva, továbbra is vitaképesnek tekintve azokat, akik eszmék és tettek szintjén is humánusság szöges ellentéteként nyilvánulnak meg: azokkal, akik eredendően lenézik őket. A nők szenvedése zene a hatalmaskodók füleinek, energianyerés, és minden hasonló reakció hivatkozási alapként szolgál következő lépésükhöz. Mióta a nőknek van (némi) hangja a társadalomban, „túlkapásra adott ellencsapásnak” is becézhetik egyes lépéseiket.

Kialakítani a viszonyulási módot az önkéntes nyomorgenerálók mindennapi feldolgozására nem ütközhet többé abba az álellentmondásba: ha a dehumanizálót helyén kezeli célpontja, megszűnik az erkölcsi különbség köztük.

Az egyébként a kisebb ellenállás indulatában is örömmel dagonyázó inzultálónak és annak, akinek az inzultálásra a válasza nem néma dermedés, hanem a korrekt, erőteljes kiállás, tényleg ugyanazon a térben születne a motivációja? Valóban nincs különbség? Mi az a feljebbvaló idea, ami nem tesz különbséget szándék és szándék, akció és reakció között? Hogy nem az emberség ideája, az biztos.

Hogy lehet, hogy csak a szimpla visszatükrözésben gondolkodik az, aki ilyesféle ideákra hivatkozik? Hol a kreativitás, a katartikus gondolati átalakítóerő?

És valóban mindenki ugyanolyan bánásmódot érdemel? Az is, aki saját magát eljáratva öngyalázatát a másikra vetíti, akár súlyos, visszavonhatatlan károkozással ugyanazt a méltóságot érdemli, mint egy valóban jóérzésű ember? Mi jelentősége van így bárminek is?

Ha maga a dehumanizálás attitűd, rárakódások-szőtte maszk csupán, és mindenkiben ott él az a megbonthatatlan őseredeti méltóságrész, amit a dehumanizátor képes lenne előhívni, és mégsem hajlandó erre, ígyis-úgyis saját szemléletéhez hajlítva fogja elmosni az eredendő értékhit és a fejlődőképes értékteremtő álláspont közötti határvonalat. Ennek megtanítása nem más feladata. Nem lesz fogékony rá, amíg belső késztetése meg nem születik erre.

Ha pedig megmásíthatatlanul hiányzik egyesekből ez a méltóságérzékeny személyiségrész, akkor is úgy fogja a leghumánusabb reakciót hajlítani, ahogyan az érdeke kívánja. Akkor is, ha reménytelenül megrögzött szadista, és akkor is, ha „csak úgy” visszhangzó.

Sőt, mivel a jóság az ő szemükben gyengeség és ostobaság szinonimája, a szadizmus dühének még inkább kiteszi magát az ő szemléletét gyógyítani kívánó személy.

Az intellektuális ellenfeszülés és a tiszteletteli odafordulás hatástalan, sok esetben életveszélyes, az egyént pedig csupán felemészti, bármilyen tűrésképességgel. Nem lehet a humánumot megszólítani a szadista maszk mögött, ha az a humánum kómában van, vagy épp még meg sem született. Egyéni dolog és belső döntés kell hogy legyen minden egyes esetben, ki milyenné válik. A dehumanizátor maga mond le arról, hogy a tisztelet viszonyrendszerében létezzen.

Végül nem az a lényeges, hogy mindenki jónak születik-e, ha később a romlás útjára lépve kegyetlenné válik.

A nagykönyvek szerint a férfi szerelme holmi vadászösztönnel lehet azonos, és amíg e felfogás ellen nincs lázadás, addig az elhatárolódásnál jobb választás nincs.

 ...Annak a nőnek, aki még mindig rimánkodik, reménykedik, elkullog, felháborodik és elhasal egy-egy, talán az elsütője által nem is véres szándékkal kieresztett banális gyalázatplecsnin... ideje megvizsgálnia azt – meddig tartja magát gyengének, kiszolgáltatottnak mentálisan is? A hagyományos nemi eszme alatt ökölrázó módon behódolóknak ez így komfortos. Nem fogják szégyellni magukat, inkább szórakoztatják őket az erkölcsi okfejtések.

A férfinem hangadói emberi lealjasodásának megannyi árnyalatát, színeváltozását sopánkodva, szolid kommentárokkal követni végig, félve és reménykedve abban, hogy jobb belátásra lehet bírni az önként bekötött szeműeket…

A meggyőződéses ártani akaró vezetők és az őket gépies lelkesedéssel követő, kritikátlan férfitömegek aktuális hangadásait eseti, beteges esetekként kezelni, majd feljajdulni újra és újra egy-egy arrogáns rohamon... 

Lehet-e bármi foganatja ennek?

Pontról-pontra érvelni, a nagyegészet láttatni, mindig a lehető legoptimálisabb állapotot megcélozva... És mindeközben konszolidáltnak maradni, azt remélve, hogy ettől változik bármi is... Amíg a nagytekintély követő férfit a szeme előtt zajló sem ingatná meg fanatikus hitrendszerében… Amíg csak azt az egy szót várja, ami után felcsattanva kezdhet sztereotípiák ismételgetésébe; és amíg a bűnösség és annak versenyeztetése bűvkörében mozog otthonosan, mindezen késztetéseit és cselekedeteit sosem, utólagosan sem észleli problematikusnak...Addig hiábavaló és őrlő minden erőfeszítés.

Ez egy olyan típusú változás (lenne), ami csak a legnagyobb csendben születhet meg. A mentalitás és a megnyilvánulások felülvizsgálatának elhatározása nem lehet más felelőssége, lényegében nincs is hozzáférése senki másnak ahhoz a csendhez, amiből ez felfakadhat. 

Minden egyes nap emészthetjük magunkat, olyan fogalmakat belsővé téve, mint szekunder szégyenérzet. Van-e értelme ennek a fogalomnak?

...És azok a férfiak, akik egyre jobban süllyednek mocsarukba, és várnak hatást a nőktől, hogy fenyegetőnek, azaz továbbra is jelentősnek, helyzetet irányító, az élet kulcsfontosságú szereplőinek tudhassák be magukat... Önigazolásuk részeként minél szélesebb körben lehúzva az arra sétálót a félelem örvényébe.

…Miért is kellene továbbra is megkapniuk a figyelem energiáját?

A mindennapi verbális szennyzúdulatot nincs értelme szellemi víztisztítónkba helyezni.

A kérdésnek, miszerint meddig lehet feszíteni a húrt, és elodázni a szembenézést, a lelkiismeret ébredését, annak minden tanulságos kínjával együtt, bennük kell felharsannia. 

Ha a szembenézés előtt álló egyre ritkábban érez késztetést a szégyentelenkedésekre, vagy ha mégis, rövid időn belül észleli azok kínosságait, és így lassan átalakul...Vagy ha valami ritka pillanatban meghallja a másik oldalt és elgondolkodik – az sem pusztán külső forrás által képződhet meg benne.

Nem lehet mással elvégeztetni a személyiségmunkát. Szintén nem más ember feladata kidolgozni a módszert, ami segíti, hogy ne csupán ideig-óráig tartson az érdeklődés a jellemesség építése iránt.

A nők nem gyengék önmagukban sem.  Társadalomtörténeti csoportként pedig ők a legerősebbek: ők azok, akik derekasan állták a történelmi szolgaság sokarcú sarát, megannyi lelketlen gyakorlatot, ők, akiket holt anyagnak, öntudat nélkül létező formás húsnak; állat-alatti élőlénynek; cselédnek, és folytathatnánk napestig a sort, minek kezeltek... És így is itt vannak, nem megtörve, előre nézve, elhatárolódva, kreatív erők kifejtésére készen, éretten, bölcsen, a világ peremén is tiszta szemlélettel állva.

Önálló jogon létezve, kapcsolódásokat megválogatva.

A gyalázkodás súlytalanná válik egy ponton túl. A nők szépen-lassan elhatárolódnak a megnemesítési kísérletektől, és a negédes bókok nem tévesztik meg őket többé. Önképüket maguk teremtik meg, a külső visszaigazolási vágy lassan elhalványodik a minőségi egyedüllét inspiráló óráiban. 

A mindennapi nőbecsmérlés és belső szigetük közé falat emelnek, amiről lepereg a rosszindulat, a kicsinyesség, a sekélyes önérzeteskedés tízezredik szava is.

Immúnissá válnak minderre.

Úgy tekintenek a hamisférfi hamisvilágára, akár rossz levegőjű telepekre, ahol a gazdák foggal-körömmel védik az enyészetet, és egyaránt büntetik a besétálókat, a telepet felújítani kívánókat, és tanulságos módon éppen azokat vetik meg leginkább, akik hozzájuk idomulnak, akik leginkább meg akarnak felelni nekik. 

A Bűn teremtőihez alkalmazkodó nők szépen-lassan felébrednek, lemorzsolódva az őket felhasználó telepről.

Milyen felszabadító a tudat, hogy nem kötelező a szellemi-lelki nyomortelepen lakni!

Ezzel a szemlélettel a sértődést felváltja a kiegyensúlyozott önkép derűs ereje, a szatirikus szellemesség: az egyéniségtudat páncélja. Ezek az új nők a szeretetlen szerepben nonkomform, alázó-és alázott gondolatköréből kiszabadult, szintén szabad tudatú férfiegyénekkel együtt majd egy párhuzamos közösséget alkotnak.

Ezredévek tapasztalata áll rendelkezésre, hogy kijelenthessük: a férfinem szégyenei, az Urak nem tudták – nem is tudták volna a szabadság spirituszát ledönteni, romlottá tenni, és végső soron leigázni.  A valódi őserő a hierarchia keretén kívül kezdődik, és kezdi magát újraépíteni. Ők, a jelenkor női csak azzal vállalnak közösséget, akik ezt a szabadságot ugyanúgy képviselik. 

Habár vannak szép számmal nők, akik még idomulnak – alkalmazkodnak a bűn és kegyetlenség teremtőihez, előbb-utóbb ők is el fognak tűnni az úgynevezett férfifantázia tereiről... 

A hamisférfi pedig, ha megcsömörlik hamisvilágától, két út áll előtte: vagy felülvizsgálja gépies, szeretetlen nézeteit, és változtat, vagy egy újabb hamisvilágban programozza dühödt örömmel magához egyre hasonlatosabbá, és ezért egyre utálatosabbá váló újdonsült másik felét.

2024. második fele