Nemtelen elmélkedés

A 'férfi' szupremácizmus paradigmája inkább szól önmagáról, mint női kisebbrendűségi elgondolásról; eszköz ez inkább, mint valódi meggyőződés. A szupremátor elsősorban nem győzelemre törekszik a másodlagosnak tekintett nemmel szemben, és a legyőzöttségtől való félelem erősebb, mint a puszta vágy a 'jobbnak levésre'. 

Minden szupremátor maszkot hord: a készen kapott értékek maszkját, ami az egyéniség kifejléséhez vezető utat elhagyva mindenekelőtt a férfiasság eszményképét szolgálja. 

Mind a bálványozás, mind a lenézés egyazon érme két oldala: a hierarchikus szemléleté. Azok a tekintélyszemélyek pedig, akiket férfiak tömegei követnek teljes odafordulással, húznak végül hasznot követő szellemiségű nemtársaikból. A harciasságkultuszban az uszíthatóság erény, a kiemelkedést csupa külsődleges megfelelés adja; minél hangosabbat szól a megfelelés, annál hadra foghatóbb a személy.

x

 A világvallások nagy szerepet játszottak a férfipsziché kizárólagosságba való besorozásába. Elterjedésük vont elméket falak közé, taszította tagjait szeretetlen darabosságba.

A parancs vakbuzgóinak komfortos abban a hipotézisben ringatózni, amelyben a nő újítani nem képes – az úrcsoportban, a világ befolyásosságának, az ismert történelem fő kiszolgálóiban így lesz keskenyebb a teljességre törekvő kritikai szemlélet igénye – lesz helyette hájjal kent elégedettség az objektív-racionálisnak nevezett dogmatikus terepeken.

x

A férfi mint emberi mérce a felszíni szemléletben kizárólag előnyökkel jár. Hogy ez a paradigma fennmaradjon, a csoporthoz tartozás létszükségletté válik. Az egyén önismereti órái helyett a sikeresség hajszolása lesz a legfontosabb. Az ebben mozgó férfi nemi eszményképéhez mint önmaga értékébe kapaszkodik. A legenyhébb ellenkező észrevételre vakbuzgó indulat lesz válasza.

 

Akinek mindent szabad, önkéntelenül is lefokozza magát

Az érdek és haszonelvűség gyökere az az elképzelés, amely az életre valóságot nem önmagából, hanem a szerzett tárgyak általi valakiség által nyeri. Példa a felsőbbrendű fanatizmus hosszú árnyékára az evolúciós szociálpszichológia azon elmélete, amely még a művészet létrejöttének célját is párzási érdekek mesterkedéseire vezeti vissza. 

Ha önmeghatározásában az úgynevezett férfi az alapértelmezett, és a világmegismerést kisajátítja sarkos analógiák mentén – a "környezetének" (nő és egyebek') középpontjává, egyszersmind elszenvedőjévé teszi.

Észrevétlen, dülledt szemű önlesajnálás ez. 

A tét nélküli létezésben és cselekvésben, az önfelmentés megannyi ideológiájában egyszerre lesz a természet ura, és annak elveszett gyámoltalanja. Elfércelt felelősségtudat ez: emberi létjogosultságát, jelentősége súlyát alapjaiban veszi semmibe. Aki elképzelés szerint a létezésnek nem-stabil pontja, annak csak az irányítás eszméje marad.

Akinek ereje kifelé irányul, fitogtatásba menekül

Az az ellenvetést nem tűrő, elfogódott magatartás, amellyel a feltételezett férfiasság maszkját védők megnyilvánulnak, tekinthető a szupremácizmushit impozáns rácsai mögül nyüszítő, elfojtott egyéniség hangjának. Monoton, fuldokló hang az, és minél hangosabb és gyakrabban hallatott hangja, annál nyilvánvalóbb: odabent, rétegek alatt létjogosultság apró lénye remeg a kérdéstől: Ki vagyok én?

Ez a hol nyers, hol cinikus ventillálás az önismeret hiányának levegőtlen kapkodása.

Hogyan lehetne abszolút értékhordozó az, aki az értékeket is összevetésben, kétes szempontok elnagyolt, bárdolatlan rangsorolásában méri? A viszonylagosság kérdéseinek figyelmen kívül hagyása meggátolja az önmagáért való értékek felismerését és fejlesztését. Azonban az az önbizalom, amit a hatalom és az elsőbbség vakhite nyújt: bóvli önbizalom. A teljesítménykényszer nehézkes gúnyája mögött fázik a ki nem fejlett férfiegyéniség, feljebbvaló nemi eszményképét hajszolva nem lehet fogalma a szerepen túli, keresetlen megismerésről. 

Az értéktelenségtől való rettegést idomítja a dominancia és a szégyenültség létjogosultságának feltétlen vélelme. Így születik a szadizmus, testi kapcsolódás vágyából így lesz önfalaiba ütköző, sokaság mámora felett köpködő idegrángás.

Imádat és megvetés így foghatja meg egymás kezét. 

Ahol a belső tükör homályos, ott a tekintet pusztaság és egyrétegűség. Az üveg kemény és törékeny, akárcsak az önigazoláskényszer.

Büszke mázzal leöntött szemkötővel ücsörögni magaslatokon gyakori földre csattanással jár. Az egyéni lényegiséget (az egyéniséggé válás munkáját) determinizmusba taszítva a versengés, a megméretés fontosabb lesz magánál a célnál, a jelölő a jelöletnél, a dicsőségen való elidőzés mámora a haladásnál – az emberkedés az emberségnél.

A legszégyenteljesebb cselekedet is a predátorsémát követi: a préda puszta megjelenése ingerlő, aktivitása irritáló; ellenvetése nyersen, jóindulata gúnyos mázzal büntetendő. A szupremátor arcvonásokat nem ismer, saját nemének mentalitását is az uniformizáltságban optimalizálja.

Sémájában akármilyen önlealacsonyítóan szerepel is le a szupremátor emberi és személyes mivoltában, mindig ő lesz a nagy, aki megalázza a másikat, a kicsit. A megalázás előjoga az övé ebben a normalitásban. A készen kapott feljebbvalósági eszme glóriája a legbestiálisabb megnyilvánulásokat is túlfényli. 

A szégyen nem azé lesz, aki azt produkálja, hanem akire azt vetítette.

A stabil pontnak tekintett nő eszméje akár egy monumentális kő: rúgható, megmaradó

Sem a modern, sem a régi, vallási szupremácizmus nem észleli a különbséget elfogultság és tárgyilagosság között, így érvelése egy nagy meggyőződés apró dobozaiba gyömöszkéli igazságait, ahol minden ellentmondás kizárólagos jellegű. Milyen helye is maradna azokban a dobozokban a kiegészítő tárgyaknak, a semleges tárgyaknak, ha a meghatározottság mindenekelőtti védelme Rosszá, Jóvá silányítja benne a világot?

A történelem nem sok nőt jegyez legnagyobbjai között – a művészek, gondolkodók, tudósok sorát is ideértve. A valódi eltörléskultúra nem személyt, hanem egyfajta ideologikus szelekció által végső soron potenciális vagy éppen kibontakozott tehetségeket vesz semmibe. 

A 'Miért nincsenek elismert nők az elmúlt párezer év kultúrájában' kérdés olyan, mint ha egy buszra utolsóként feltülekedő ember jegyet lobogtatna a megállóban maradtak előtt, majd fejcsóválva nyilatkoztatná ki újra és újra:  'Önök lemaradtak, mert nem szálltak fel!'

Az agresszió nem más, mint a legyőzöttség démonát félni

Pátoszos ősök képe előtt hanyatt esni manapság is dicsőség, egy férfinak így nem is nehéz önelégültnek lenni. Ekképp nyerhet újra és újra igazolást a személyi fejlődésén legcsekélyebb mértékben munkálkodó szupremátorban is a "mióta világ a világ" frázisainak fölénytudata, ok-okozat firtatását elegánsan elhagyva.

Ezek a komformista-determinista emberek olyan falakban léteznek, amelyek kirekesztettek által dicsőülnek. 

Ők nem mondják (nem mondhatják): "Tisztelet a kivételnek!" A kisszerű kognitív működés, a fanatizmus nem tűri az univerzális (nem)semmitmondást. 

Az indulatosság olyan hirtelen intenzitással képes ilyenkor felfakadni, mintha az emberiség sorsa múlna egyetlen belátott kritikai észrevételen.  

Ebben a kizárólagosító gondolkodásban a lojalitás mindenekfeletti követelmény.

A hímsoviniszta-komformizmus találkozási pontot nyújt megannyi összekülönbözésben. Érdekes megfigyelni, milyen eltérő szellemi vonulatok tartalmazzák "A nők nem..." kezdetű formulát.

Éles szálka aljassághiszemű szemekben az a férfi, aki mindenféle mesterkélt arcoskodást mellőzve mer eredeti, maníroktól távoli figura lenni.

Hát ki az, aki el mer térni a többségtől? 

A nagyonvilági szupremacisták, ezek a csak önmagukhoz hasonlatos, örökké hasonulni kívánó, beltenyészet eszméket, kaptafa-kedélyességet és megverő hagyományokat ápoló, cipőtalp-kitinpáncél-roppanás hármasságát zsibbasztó intenzitással újragügyögő népek egyedüllétben semmivé válnak. A szupremácizmus a Nyáj ereje nélkül csupa rettegés, csupa kicsiség. Ők úgy becsmérlik saját magukat, hogy az önfényezésnek tetszik. A jópofáskodás olyan mélypontjait nézi el nekik a társadalom, amelyet csak a visszamaradottaknak szokás. 

A kulturális dogmák mentén megszilárdított minőségi pozíció -az elsőbbség szükség szerint nem ismer el kétféle erőt: nagyságát a kegyetlenségre nem fogékony kizsigereléséből, győzelmét a vesztesek büntetéséből, emelkedését pedig a lehúzásból képes csupán nyerni.

A hatalom hátulról üt és nem is kicsit

Az eredendően beteg nemi szerep-követelményekből szükségszerűen olyan társadalom fakad, amelyet "felnéznivaló" kötelességének levében fürdő, síkszerű, csiszolatlan, gondolatlépésekben szegény logikáját lobogtató, száraz "szellemek", és tekintetek készenlétében megrendült "lelkek" alkotnak.

A hatalmat és agressziót az emberi/ férfi természet változhatatlan részeként elismerni akár önigazolás akár egyebek céljából – voltaképpen az emberfi eredő fejlődésképtelenségének kijelentése.

(Az eleve elrendelés és hasonszőrű dogmák terjesztői vajon sejthették, hogy több ezer év után is lesz hatása képzelgéseiknek?)

Az áhítatos, testtől elfordulni próbálgató cölibátusos vagy éppen a nagyonvilági felsőbbrendűsködő ficegéseken kívül a férfi önvalójában nem sok elmélkedés tárgya.
Magától értetődően ő az irányhatározó, ő a Hang, az emberfogalom első és egyetlen alakja.
Ezt az asszociációt pedig védeni kell, ha már nem lehet öröktől való evidencia. Védelemre szorul, folyamatos fitogtatásra.

Hány minőségjelzőt, átforgatást, gondolatlépést, ellenvetést, és egyáltalán: hány józan látó percet spórol meg az, aki természet rendje nevében húzná rá mindenkire minden egyediséget simára polírozva az egyigazság két-színű dobozát?  Ironikus módon ha ez a kezdetleges, elnagyolt dualitás kritikát kap, éppen a „klasszikus nemi érték” hívőiből harsan fel az egyformaság veszélyének szirénája.

Milyen egysíkú gondolatvilágra vall, ha valaki azt a paradigmát sulykolja, amely szerint  a férfi a szellemmel és csak azzal, a nő az úgynevezett testtel azonos?

Hová siettek a térítők, amikor leültek örökérvényű dolgokat a jövőbe vésni? 

Hol volt a tisztelet belőlük maga a Tudás iránt?

Mit fog fel az életből, valóságból az, aki " minden-mindig-így-volt-és-lesz" frázisokat vall és terjeszt? Szellemi igénytelenség ez, nem több.

Van új a Nap alatt, van új a Nap alatt

 

Egy igazi férfi olyan, mint egy igazi nő: épületes értékrenddel bíró ember. Az egyéni különbözőségek megismerése változatosságot kreativitást, és harmóniát, a nemi kategorikusság egysíkúságot, gépiességet, indulatokat von magával.

Aki férfiként egyéniségére ébredt, annak értelmetlenné válik a férfiatlanságtól való rettegés gondolata. Egyénisége átsugározza nemiségét, és ez utóbbit is kiegyensúlyozottabbá teszi.

Így születhet újjá ő is, elméje rácsait eltávolítva, önmagát belső igényből alakítva, nyomatékosítás késztetései nélkül, humánusabb nyomokat hagyva.

Nincs az a negatív jelző, amit a nő fogalma ne szenvedett volna el; az individuum felfedezése ezért is kevésbé kihívás egy nőnek. Időszerű, és leginkább előnyére válik, ha önképét erősítve, a védtelen gyengeség tévhitét minden szinten elhagyva ereje teljében, lelki láncaitól szellemi erejében is felszabadítja magát, regenerálódóképességével emelve önvalóját és környezetét – ahogy sokszor eddig is tette. Új területeket fedez fel, új irányzatokat teremt. 

A Nap alatt csak akkor nincs új, ha a születésétől ósdi mítoszok mindig ugyanúgy érnek földet.

Zuhanással, arcra eséssel.

Egy egészséges társadalom eszmeisége minőséget mennyiség elé helyező szemléletű, területeit nem rangsoroló, és tehetségbe fektetett munka alapján javadalmazó. 
Minden más csak maskara egy lidérces karneválban, és féligazságnak is kevés.

2024.