A Lépcső monológja

Lépcső vagyok.
Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és
mégis. Taposnak engem, mégsem azért, hogy elnyomjanak és
azáltal jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél
érdekében.
Eljutni a következő fejlődésfokozatra.
Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik fokaimat a nálam puhább
anyagból szőtt létezők fel – és lefelé; én is
észrevétlen töltöm be funkciómat. Ha valamilyen bántalomban
szenvednek, vagy például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha
pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában,
legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá:
mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó
tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak
mosolygok.

Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam,
útra kelek, és befészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas
szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert
a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam,
vagy lebotlanak anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor
végre én is élhetek.
És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege
található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni
kivetülését az álmok terében, és a pizsama hónaljrészén.
Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.
Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a
halandókat. Sok rossznak az okozói, de mégis, lelkük hamvas
legmélyén fejlődni vágynak, jobbá válni, önmagukat keresve, vagy épp önmaguk meghaladásának arctalan kudarcát zsarnoki vonásokkal elfedve.
Talán ezért sem adtam fel ezt az „éjjeli hobbim”.

Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az
egyikkel. Csak még nem tudom, melyikkel.
Egy biztos: szeretek lépcső lenni.
Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-
palántákba új reményt ültetni.
De most be is fejezem.

Még meghall valaki.

Kék magvak /A ketreces madár monológja/

Már a magokban is csak az égboltot látom. Mi’ kék!

Dehogy vagyok szabad! Még nem.
Még.
Hallhatatlan sírásom, gondolatom az Örökbe néz.
Mi’ kék!
Egy nap kitörök… Addig csőrözök a lehatároltság rácsaival, míg
leomlanak, fel nem adom.
Mígnem az „igen vagy nem”, a „jó vagy rossz”, és egyéb
végletek nem határozzák meg az embereket.
Én hosszú válaszokat érzek a nagy kérdésekre!
Ők eldöntötték: bezárnak engem egy életre.
Felhők könnyének koppanását hiszem a gyarló léptekre…
Lépni kell, és húz bár valamerre mindig az az apró zakatoló, és
nem szerencsés mindig torpanni, eltévedni a lehetőségek
erdejében. Igaz. (Mit közvetítesz az arcoddal? Bal-jobb-bal…
Menj már!)
Ugyanoda tér az A és a Z is, ha kizárják a közöttük lüktető,
megannyi élő betűt.
Pusztulásba.
Körben forog csak az irányult.
Minden letaposott út körben forog.
Így vagy úgy, de minden út árva.
És még én vagyok bezárva…
Kék minden mag már, mit kapok. Csipegetem, és azt képzelem:
fellegdarabkákat veszek magamhoz.
Már nem emlékszem, milyen is a friss levegő.

Van itt valaki, aki tudja?
Ingatok kicsit fejemen.
Hurrogva röhögnek gyarlók.
Azt hiszik, őket én szeretem.
Pedig csak döntöttek. Kibomlott elméjükből az „igen,
megveszem” szál.
A „neki milyen lehet szál” bent ragadt, és elnémult.
Nem haragszom rájuk. Csipegetek tovább…
Ők börtönbe zártak, hogy ne unatkozzanak.
Én nem unom meg a legszebb kék magot:
a szabadságot.
Mi’ kék!

Kísérteties állítások

A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az ő akarata lenne minden ott látott és hallott töredék, elégedetten tovább suhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe.  

Bár jobban belegondolva, azok sosem tekeregtek igazán.

A Kísértet egy síkon létezett.
Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán, pontosabban minden Általa uralt kései órán és nappalon.
Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.

Nem volt átmenet téltől nyárig; nem volt híd, mi összekötötte volna a minden pillanatban frissülésre rendeltetett lelkeket.

Nem volt zene, csak zajongás, zörgés, neszek és rettegés.

Recsegtek az illeszkedés helyéről elcsúszott lemezek. Többezer éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen sem új lemezek. Az pedig, hogy ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az átlátszó szájába rágottat köpje vissza észrevétlenül a testtel
élőkbe, még csak át se villant rajta.

 

A Kísértet csőbe nézett, és megpillantotta saját látásmódját. Ezen előbb elcsodálkozott, majd felháborodott, végül fújtatni kezdett ősellenségére: a Szellemre.

A Szellem ezen csak nevetett. Ez felettébb bosszantotta a Kísértetet.

Hiszen ő akart mindenekfelett trónolva kacagni, lekacagni a szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak tisztelve, és nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt;  ő akart mindent, és egyáltalán, ő akart: akarni.

A Szellem beérte azzal is, ami néha (vagy mindig) több. Önmaga fejlesztésével.

Ő nem akart rombolni, így sokszor volt talán túlságosan is halk. Nagyobb volt kis-létében, mint a Kísértet, aki viszont kicsinyességében volt hatalmas.

A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító fénykévével. A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált ki, ahogy az éjszakai égbolt fenséges és a sikátor szennyezett sötétje sem.

A Kísértet követői zsibongtak, így hallgatott el bennük minden muzsika.

A Kísértet ezen felbátorodva bőszen jegyzetelni kezdte a gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta, majd egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét: térítő igéjét.

Ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, ott az lesz az egyetlen, a legfinomabb illat.

A tervek megvalósultak – csak a vesztességben megbúvó Szellem volt egy kissé szomorú, ám tudta, nem tarthat örökké semmi, így az emberiség alaptermészetének kihuhogtatott Rossz sem.

Végül, hosszú léleköltők után rájöttek a halandók: ez így nem mehet tovább. Igaz, része volt a Kísértet a folyamatnak: meg kellett tapasztalni őt is, hogy ne tekintsék a Szellemet olyasvalaminek, ami akkor is rendelkezésre áll, ha már milliószor is letagadták.

A még továbbra is élő Kísértet egy napon nagyon elfáradt, és nem volt kapacitása már a nyílt pusztításhoz, ezért régi trükkjét, a manipulációt vetette be. Békepipával kínálta meg a Szellemet, aki viszont ezt elutasította, és inkább vitára invitálta. Ő elfogadta és nevetett jólismert markába: elég lesz a bevált szólamokat hajtani, és végre végleg legyőzheti őt. De arra nem számított, hogy létezése során először látni és hallani is fogja, sőt mi több: érezni a Szellemet, így egyetlen gondolat sem született benne. Ekkor beléhasított a felismerés: soha nem volt egy önálló gondolata sem, így egy építő érvet sem volt képes megszellőztetni.  Akkor először benne is, mint  addig megannyi emberben, valami evilágian intenzív, jeges csönd szele kavarodott fel, ám e szél ezúttal nem fújta – kegyetlenül szembesítéssel sodorta színe elé önnön lélektelenségét ellensúlyozó rémképek sorát.

A természetfeletti rendje szerint a Kísértet minden ártó, azaz kapálózó szándéka ellenére halványodni kezdett a térből, nem sok mindenki hallotta meg ezek után szavát. A Szellem onnantól kezdve nem szívott többet.

Pár alakjában a Kísértet ugyan még emberek homloklebenyébe fúródott volna, de ez már nem hatott rájuk. Az emberek homloklebenye, amygdalája, és egyéb része is erősebbnek bizonyult.
A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte teljesen – az Egyéniség testet öltött.

 

A Szellem újult kedvvel vetette bele magát a munkába. Alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza táján söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte: maguk az emberek is, akikből kivetült és szintetizálódott.

Változtatott: Ő maga változott.  Minden ház megtisztult, minden szoba kísértetmaradvány-mentes lett. Végre kiderült a hosszantartó elborultság oka: a Félelem.

Mitől félt a Kísértet a legjobban?

Önmaga árnyképétől, és attól, hogy világossá válhat: van élet a rögeszméken túl is. Minden tulajdonság és érték illúzió addig, amíg készen kapjuk, és amíg meg nem dolgozunk azokért. Van álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi
is az a minden, és mivel egy. Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre egybeérnek, de többet nem keverednek a még zilált fázisban tengődő rétegekkel.  Hol van szeretet, éppen ezért körvonalazódhatnak az Egy-én-is-ég határai.

Hol van rossz is az életben, de nem fakad rossz szándék a belső világból, és annak leszármazottjából: a gyakorlatból; hol nincs többé ok a befolyásolásra: ott ér véget a Kísértet, aki fél Szellemmé válni, mert neki pedig az tűnt mindig is megsemmisítőnek.

 

A Kísértet sírja előtt megállva rájön a Szellem: őt is, szegény kullogó nagyravágyót is csak a testtel élők teremtették.
A Szellem tudja: ő egy letagadott, de viruló örökség: és ennek teljes átélésében behunyja szemeit, hogy egy új világhajtást teremtsen. Ez a dolga, végre helye is van itt, a Földön. Ennek a hajtásnak frissen illatozik lénye, zenél beszéde, és szárba szökken igazsága.

Nem semmisít meg semmit, inkább átalakít. Meglepő, de néha ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a tiszta Szellem-létre nemesebb, mint a legharsányabb, kísértetiesen veszélyes részigazság.
*

Felébredtem, így valószínű, pislogni is fogok jó néhányszor.  Ha lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha kinyitom: Kísértet.
De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva is lehet.

Elűztem belsőm szobájából minden oda nem illő neszezést. 
Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért semmiféle Kísértet.

Páncélom percről-percre erősebb, ahogy múlnak sebeim.
De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem magamnak páncélt.

Éppen, hogy könnyek szemüvegét levéve, és tisztábban látva, érzékeny látásom és láttatásom az, ami kivéd azoktól a kísértetektől, akiket valaha követtem.

Erősebb vagyok, mint valaha.

Nyitott szemmel jár az, aki néha mer tapogatózni a sötétben.

Csak le ne verjen valami értékeset.

Még a végén a Kísértetre kenné az egészet.

 

Ellentmondásos töredékek a művészet nagy kérdéseiről

A szellemi egyetértés lehetetlensége a létezés lüktetését

komponálja. Az elsimultság árnyoldala egy olyan iszapmasszát

tükröz vissza, ahol egy a sár és a gyöngy, halászni pedig nem

érdemes, hiszen úgyis áthalunk oda, ahol az örök harmónia

lakik.

A Minden egy „mindegybe” torkollik, az a sóvárgott óceán

egyszerre végtelen és semmi. Van egy örvény, ahol végül

minden eggyé válik, a szépséges gesztusok éppen úgy, mint a

félelmetes indulatok. A leheletnyi vagy éppen üvöltő

különbségek elvesznek. Az életben viszont egyik a másikból

kisétál, és azért teszi ezt, hogy újabb békevágyat érleljen.

A nihilnémaság lírai kedélyállapotát, az áramlást nem élhetjük

meg minden percben: minden nagy elfogadás egyúttal kis

bólintás a halálra is.

*

Mindenesetre most élünk, és itt élünk.

Körvonalak ostorával csapkodjuk az elménk szamarát előre, és

saját valóságunk fáklyásai vagyunk.

A Művészet számunkra lehet egy csipet szikrából kilobbanó

ősérzés a jelenben, de éppen úgy egy tiszta igazságként átélt,

egyszerű kifejezésforma; lehet bravúros formajáték, lehet a

misztérium kortalan brillírozása.

A buktató egyik oldalon összemosása gyöngynek és sárnak,

(„Mindenki azt fogyaszt, amit szeretne, nem vagyunk

egyformák”) másik oldalon pedig az egyén belső véleményének

megfellebbezhetetlen igazsága („Csak ez lehet művészet, mert a

másik elavultan szépelgő/bántóan földhözragadt”)

*

Én-ek táncolnak az esőben, de melyik az esőcsepp, és melyik az

én?

*

Nyilatkozhatok arról, hogy a többrétegűséget kedvelem a

művészetben, és nem áll hozzám közel az agyonkonkretizált,

valóságot felszínesen tükröző, ezáltal a felszínes

valóságértelmezést igenlő alkotások sorozata.

Nem mondok újat: versben az éterit, a jelenen átsuhanó

ősérzést, festészetben, ebben az érzékekre inkább ható képi

világban az érzékfeletti kibontakozást, zenében a bizsergetően

ismerős, és egyúttal mélységekbe rántó ambivalenciát,

szobrászatban az élettelenben megelevenedő rezdülést

kedvelem.

Ki kedveli? Én: én, a szimbolista, neoromantikus alkat. Egy

vagyok a sok közül? Valahonnan nézve mindenképp. Meglehet,

minden szemszögből.

*

Bárkinek alkatába tiporni, más szóval ízlését kritizálni egyet

jelent a lelke megsértésével. (Az már még messzebbre vezető

téma, hogy van egy réteg, amit úgysem ér el senki, még ha ki is

gúnyol. Megalázni csak azt lehet, aki hisz abban, hogy létezik

megaláztatás.)

*

Áhítattal csak a tisztes távolságból hozzá nem értő beszél

bármiről. Nem kedvelheti mindenki a legnagyobbnak tartott

művészeket. De nem is lehet valakit nem-kedvelni azért, mert

éppenséggel belső indíttatású az a népszerűért való rajongás.

És van divat, van külső nyomás, ami idővel nemesül, beépül.

Egyszerű játéknak indul, kikapcsolódó farigcsálásnak, és

életfilozófia lesz belőle.

*

A silány, és a szembeötlően egyedi alkotások minősítésében

valamiért mégis nagyobb az egyetértés.

A rétegművészeti körökben elismert alkotó, kikukkantva a „föld

alól”, értékelésben is kevésbé osztja meg a mindennapok

sztereotip emberét. Nem lehet vele vitatkozni – érzi mindenki,

rajongója, semleges szemlélője egyaránt, hogy mélységeket

hordoz, és őszintén lubickol a maga teremtette világban.

Kevés nagyobb egyetértés van abban az esetben, ha fricskázni

kell valakire vagy valamire.

A bóvli és a kincs mindenkinek más, valakinek a Nagybetű, van,

akinek a köznapi, azonban némi érzékeny szűrővel mindenki

rendelkezik.

Minden oldal a maskarákat veti meg.

Minden oldal az őszintét értékeli.

Mert minőséget, értéket alkotni és befogadni viszonylagos, de az

ösztönszerűen megérzett őszinteség vagy hiányának egyöntetű

ítélete kimondhatatlanul emberi dolog.

Rémcsengettyű

Bár a gimnáziumban reálszakot végeztem, mindig is érdekelt a
bölcsészet: ez az ezer-ágazatú, tudás mélyére hatoló, de
önmagára is reflektáló, komoly, mégis nehezen megválaszolható
kérdésekkel átszőtt terület, mely az embert és annak elméjét
másképp állítja a középpontba, mint az objektivitást mutató
természettudományok. A szellem szóra mindig is felcsillant a
szemem, és nem azért, mert kristálygömböket bámultam volna,
miközben kísértetek vertek tükröt tekintetemben. Nem-nem,
nagyon is érdeklődő és nyitott voltam – de csak bizonyos
határokon belül, a földi világ keretein túlra azelőtt nem
merészkedtem. Három évvel ezelőtt éppen ezért vezetett utam a
humán karnak arra a szakára, ami a múlt még tiszta formában
megőrzött tradícióit vizsgálja.
A néprajz szak utolsó évében záródolgozatom végső
fejezetéhez, azaz az interjú részhez érkeztem.
Jól haladtam, miként annak a rendje, a szokások őrzői, és
elregélői készségesen válaszoltak kérdéseimre. A betűk
gyűltek, csak gyűltek a fehérséges lapra. Hatékonynak és
felszabadultnak éreztem magam: kis csúszással ugyan, de
hamarosan záróvizsga, és én hittem: gördülékeny siklással jutok
előre a siker korcsolyapályáján.
Amit viszont a legutolsó interjúalanyom házikójában
megtapasztaltam, az a valami végleg elbizonytalanított abban,
van-e értelme bármit rendíthetetlen bizonyossággal kijelenteni
erről a megismert világról.
Szakdolgozatom a Heves megyei hiedelmek, legendák, népi
hagyományok témakörében írtam, és bevallom, alig vártam a
nénivel való találkozásom, aki megígérte: felejthetetlen
élményben lesz részem. Betudtam ezt az általam olyan nagyon
csodált, időskorban is megmaradó lelkességnek, amit többek
között a mesélés vált ki.
Nem volt rossz előérzetem: bizakodva vágtam neki az útnak a
kis faluba. Még a busz kanyargása, időjáráshoz képest őrült
irama sem törte szilánkossá közérzetem nyíló-csukódó ablakát.
Vendéglátóm nagyon kedves öreg hölgynek tűnt. Olyan igazi,
kendős, derék idős asszonynak, aki még tudja, mi a tisztelet és
az időtálló emberi értékek.
Eltelt egy óra, kicsit lassabban, de biztosan kettő is.
Már éppen mentem volna, hiszen kérdéseimre mind választ
kaptam, még a kelleténél bőségesebben is. Hirtelen zsibbasztó
fáradtság lett rajtam úrrá: gondoltam, biztos a hosszú nap, az
utazás, és a már így is kimerítő beszélgetés az oka, majd
kinézve az ablakon nem nyugtatott meg a látvány: kisebb
hóvihar kerekedett.
„Hogy fogok hazajutni?” – töprengtem már a harmadik óránál, de
udvariasan végighallgattam a szegény pásztor esetét a
„rézfánfütyölgő”, ördögi rigóval. Félreértés ne essék: nagyon
érdekelt, de volt a helyben valami…
 
Nem tudnám pontosan leírni, mindenesetre nagyon leszívó,
nyomasztó hangulat ülte meg a szobát, még ha egy jó darabig
szemet is hunytam felette.
Visszagondolva a néni hangja egyszerre volt élettel teli és síron
túli, bármilyen botorul hangzik is ez. Lelkesen mesélt, nem
elhalón, de jellegzetes, reszelős hangjától időnként önkéntelenül
is összerezzentem. Mégis, amit a legkülönösebbnek találtam, az
az a hang volt… Olykor, mintha apró csengettyűk szóltak volna
meghatározhatatlan irányokból. Megérezhette aggodalmam,
legyintett, és mindentudó kacsintás kíséretében azt mondta:
„Ugyan, leánykám, csak nem gondolod, hogy sípol a tüdőm? Ne
aggódj, ez csak a rémcsengettyű!” Ettől a mondattól minden
lettem, csak nyugodt nem. Gyomrom remegését palástoltam
félszeg mosolyommal, hátha ez a kényszeredett derű
hamarosan elér középpontomhoz, és elhiteti belső világommal,
hogy minden rendben van.
Kint süvöltött a szél. A néni pedig műfogsorát éppen úgy
megragyogtatta, mint a megbújó hó fehérséges takaróját a
csillagtalan ég alatt.
– Későre jár – azzal az órámra pillantottam. Akkor vettem észre,
hogy a ketyegő megállt, pedig négy napja cseréltettem elemet
benne. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a néni eszelősen bámul
és vigyorog rám.
– Csak nem megállt az idő? Az órád is, és a külső idő is, ne
ámulj. Hidd el, gyöngyvirágom, itt minden megtörténhet! – erre a
megállapításra széttárta karját, és fojtottan nevetni kezdett.
Kezdtem félni. Külön-külön nem volt semmi nyugtalanító a
helyzetben, de ahogy ott voltam, és megéltem az egészet, már
akkor kirázott a hideg, mikor még voltaképpen semmi sem
történt.
– Mennem kell. – mondtam szűkszavúan, de az idős asszony
megragadta karomat. Majd engedett a szorításból, és lágyan
simogatni kezdte. Motyogott valami érthetetlent, mintha sírt és
imádkozott volna, lehajtotta fejét, majd felnézett rám.
– Nem mehetsz. Még nem meséltem el a Rémcsengettyű
legendáját! Hát nem is vagy kíváncsi rá? – szemöldökét
felemelte, és hirtelen megsajnáltam őt.
– De… De igen. – dadogtam alig hallhatóan, mire kénytelen
voltam visszahuppanni a dohos szagot árasztó karosszékbe.
A néni erre felpattant, és átült a hintaszékébe. Ringatózott, mint
egy félnótás, majd a mellkasára kulcsolta kezét, és végre
beszélni kezdett. Megnyugodtam – ez az utolsó történet, és
őszintén kezdett érdekelni.
– Kisleány, drága bogárkám. Ha ide vendég teszi be lábát, és
mesélni kezdek a régiekről, egy idő után… megáll az idő. Ne
nézz rám komótosan, ez így van. Na de térjünk rá a lehető
legkísértetiesebb történetre, ami éppen azért hátborzongató,
mert… igaz!
Hajdanán, egyszáz évvel ezelőtt– belevágok akkor a közepébe –
csontvázak látogatták meg olykor az élőket, nem csak éjszaka,
akár még a földeken is a szívbajt hozták rájuk, és lidérces
hangon muzsikáló csengettyű kísérte léptüket. Ne rémülj meg,
ez igaz történet. A jó hír, hogy most már csak kísértetek vannak,
de azok nagyon. A legelfogadottabb változat szerint száztíz éve
kegyetlenül meggyilkoltak egy családot kicsiny falunkban. Aztán
azok felébredtek, jóval azután, hogy lebomlottak, és járták a
környéket, hogy terjesszék a gyilkosaik nevét, mivelhogy a rend
becsületes urai túl hamar lezárták az ügyet, és nem bukkantak
semmire és senkire. Azóta nem szokás itt csengettyűzni, érthető
okokból. Az embernek borzasztó rossz érzelmei támadnak, mert
azóta is előfordulnak itt – igaz, most már csak évente nyolcszor
kélnek vándorútra a holtak – és csengettyű kíséri szinte katonás
menetelésük. Annak idején szenteste történt a rémtett, onnan a
rémcsengettyű elnevezés. Azóta – ki tudja miért, erre is vannak
elméletek – de a sír mélye csöndes, nem járkálnak ki belőle,
ellenben suhannak néha. Most is itt vannak egyébként, nem kell
hozzá sok sütnivaló, hogy kitaláljuk.
Azonban van egy tényleges jó hír: ha csak arra a pár napra
megszűnik minden gyűlölet ezen a kis világon, ha az emberek
csupán három, érted, lyányom, mindösszesen három napig nem
marakodnak, féltékenykednek, nincs uralkodási vágyuk, és nem
él rosszmájúság bennük, csak béke a szívükben és jóság,
akkor… Ők is békében nyugodhatnak végre. És az igazat
szólva, én sem bánnám, ha vehetnék végre igazi
fémcsengettyűket, és kicserélődne az a rettentő „r” a fenséges
„f”-re. Méghozzá a félelemnek még az emlékét is elfeledve –
kacagta a néni erőtlenül. – Ha érted, min eszmélkedek.
Szerinted eljöhet az a kor?
– Én… Nem is tudom… Igen, talán lehetséges. A kérdés az,
hogy hogyan.
– Okos rátapintás a lényegre, leány. Én tudom is a választ.
Szemem hatalmasra nyílt. Hang már így is csoda, ha jött ki
torkomon, még ha egy fátyolos halkan elrebegett, közhelyes
mondatra tellett is.

– Nos, ama kioltott életű család tagjai fiatalok voltak. És ritkán jár
erre vendég, pláne nem ilyen ifjú… Csak nagyon ritkán. És a
kísértethorda nem érti meg, hogy a gyilkosaik is már rég
elhunytak, és nincs mindig igazság a Földön, így talán… Sőt,
biztos, hogy sorsszerű, hogy itt vagy most te, drágám. Nem
habogok tovább: neked kell beszélned velük.
Nem meglepő, hogy elragadtatásom már a néni első mondatánál
kútba esett. Hát még ennél!
Aztán élesen vágott nyakam fölé a gondolat: miért is ne? Bár ez
már úgysem a szakdolgozatom anyagát képezné, de ki
mondhatja el magáról, hogy szellemeket térített, hogy ne
csengettyűzzenek, és szálljanak vissza a koporsóba, vagy a
fénybe, vagy mindkettőbe, tudjam is én! Bólintottam hát. Nem is
igazán éreztem másra akkor erőt magamban, de azért bennem
volt a bágyadt tenni akarás is.
Ekkor azonban a csillár vadul rázkódni kezdett, és még a sokat
látott és hallott néni arcán is a rémület első jeleit kezdtem el
tapasztalni.
– A fenébe! Ilyen dühösek még nem voltak!
És akkor meghallottam. Borzalmas zene és csengettyű volt a
javából – egyenesen a halál ködéből.
– Menekülj, lány! Ezek gyilkolni akarnak! Hallom a hangjukat,
még ha te nem is! Neked még nem késő.

–Nem tetszik jönni? Vagy beszéljek velük? – idegesen
szorongattam a lapokat. Az interjúkérdések és válaszok némán
meredtek vissza rám.
– Hagyjad, kicsim. Már hiába. Tudod, nem mondtam, de a
tizenhét esztendős unokám… Ritkán látogat, de akkor nagyon…
Hogy úgy mondjam. Már mindent megpróbált a kincsem. Azt
mondták az alaktalanok: legközelebb gyilkolni jönnek. Nem
hittem nekik, de minden jel arra mutat, hogy ezúttal nem
tréfálnak. Nem lehet már rájuk hatni. Most is hallom, milyen
borzadályokat susognak. Valószínű, kopogóvá, vagy démonná
változtak. Ne haragudj. Nem akartalak megrémíteni – azzal
leszegte a fejét, egyetlen könnye súlyos koppanásként
hallatszott a sivár, téli éjszakában.
A rémcsengettyűzést, és a tárgyak nyers mozgását persze nem
csobogta túl az a könnycsepp, ami egy meggyötört, idős hölgy
utolsó élő nedve volt.
– Ne makacskodj, az idő újra jár, és a buszod is. Nem biztos
különben, hogy meghalok – hangja hullámzó volt, elcsukló. A
mondat folytatása helyett azonban sóhajtott és rám mosolygott.
Ez a mosoly kellett a nyugalmamhoz akkor, mint valami
fénysugár, ami a nyomasztó feketeséget követi…
Mennyit képes töpörödni és nőni egy szempárban pár óra
leforgása alatt egyetlen ember?
A csillár már darabokban hevert a földön. Ellentmondást nem
tűrő módon vettem elő a partvist és hetyke párját, a lapátot, majd
eltakarítottam a darabokat.
Ezután fellélegzett a szoba is.

– Elmentek – suttogta a néni, vagy inkább tátogta alig-hangjával.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy átöleljem. Szorított
szinte a néni, nem mondanám, hogy le volt gyengülve.
Elbúcsúztam, és más emberként léptem ki a nyikorgó ajtón.
A buszom tizenkét perc múlva indult.
*
A szakdolgozatom megírtam, négyes eredménnyel.
Három nap múlva olvastam a hírt az interneten, hogy özvegy
Harmatos Gyuláné, született Ugrai Juliánna életének 78. évében
tragikus hirtelenséggel elhunyt. Valami erő aznap a kezemet a
gyászjelentésekhez vezette. Tragikus véletlenséggel a
látogatásom utáni napon halt meg. Megdöbbentem, és tudtam, a
falubelieken kívül senki sem hisz majd nekem. A lakosokat pedig
hidegen hagyta mindez: ők már megszokták és beletörődtek a
Gonosz jelenlétébe. Mit is tudna tenni hatszáz öreg lélek ellene?
Nem tudtam megállni: visszamentem, hogy érdeklődjek. De
minden válasz titokzatos volt, olyannyira titokzatos, hogy
kiviláglott az ordító igazság: a kísértetek végeztek vele.
Hivatalosan baleset volt – de nem hiszem, hogy puszta
figyelmetlenségből fúródott volna bele egy üvegszilánk a
fejébe…
Ők tették. Ők, az alaktalanok. Az igazságtalanság ellen
kísértetiesen tüntető, igazságtalanná vált kísértetek.
Ezen a történeten marcangolom magam már jó ideje, nincs
éjem, nincs nappalom.
Olykor azt álmodom, hogy rémes lények csengettyűznek, de pár
nap, és itt a karácsony, és én mindent megteszek, hogy jobb
hellyé tegyem legalább a közvetlen környezetem világát.
Igyekszem a többi napon is így cselekedni.
Már abban sem vagyok biztos, hogy nem egy korábbi
rémcsengettyűs család ölte meg, jó pár emberöltőre
visszanyúlón ezt a szörnyű csapatot.
Már abban sem vagyok biztos, hogy csak álmodom azt, hogy
rázkódik alattam a talaj.
Olykor még abban sem vagyok biztos, hogy élek. Néha
csontvázként kelek ki az ágyból, néha kedves társalgásban
oldódok fel barátaim körében.
Semmiben sem vagyok biztos.
De befejezem az írást.
Valami zajt hallok a távolból, és hiszem: itt az idő.
Nem evilági zene, és nem lejátszóból szól.
Nem is élőzene.
Holtak játsszák.

Tisztult értelem

Rég nem ráncolta már így az orrát. A gyűrött nóziból áradó levegő elegyedett a piszokkal, kaptatott a légkör véráramában, és ez nem töltötte el jó érzéssel.  
Igaz, most nem ő töltődik, hanem az a bizonyos koszveder. Mimikája egészen torz lett. Olyan, akárcsak a masszírozás: kellemetlen és gyönyörteljes egyúttal.
Majd ülését berekesztette, bősz törlések közepette.
Végül felállt és lehúzta. Egy pillanat... és i...nem!! Ez nem lehet! Még ott is van egy kis darabka, te jó... Verejtéke gyöngyeit igazzá csiszolta a tudat: még senki sem jött ki félig elvégzett munkával ebből a börtönhelyiségből.
Egyszerre csendes csobogás hangja és szappan illata vegyült a levegőbe.
Tisztult tőle a kéz is, és valami kerek dolog.
Fellélegzett, mikor végzett végre a dolgával.

Az igazat megvallva sosem szerette ezt a régi típusú, spirálos, állítható lámpabúrát tisztogatni...

A Morál Fája felett

Puha ujjaival senki nem masszírozhatná hatékonyabban a Hatalom hátát, mint Irigyszín Napsugár és nyájas követői. Ők tudják, mi fán terem az Erkölcs. Éppen ezért, ha valaki kisbetűvel írja e Fennkölt fogalmat, egy emberként tódulnak a Morál Fája elé, hogy lerázzák az összes zombiszín gyümölcsöt.

A taposokratikus társadalmi berendezkedésben a ranglétra alján való elhelyezkedés senkit nem tesz automatikusan tisztánlátó, erős jellemmé. Sok esetben ezek az emberek is az úgynevezett kisebb ellenállás elvét követve próbálnak erőt megélni azok ellen, akik az ellenvélemény jellegzetes szagát árasztják. Ha a szimatuk nem csal, akkor csalnak ők maguk: a kritikai észrevételek, ellenvetések megfogalmazóinak arcképére vérszínű sprét fújnak, gondosan elkenik, majd piros mutatóujjuk felmutatva panaszolják ínségüket: "Nézzétek. Seb!"

Az eredetileg súllyal és érvénnyel bíró negatív fogalmak tájain ezek a vérengző fenékvadak olyan gyorsan, olyan ütemesen trappolnak át, hogy az a Trónolókhoz is felhallatszik.

A társadalom erkölcsi krémjei, a felsőbbrendű ficegők ilyenkor felülnek, fülelnek, majd elégedetten visszadőlnek, folytatva hasuk süttetését.

Akik odalent az arcpirítás igéit lelkesen hirdetik, minden eseményt a védtelenség, a megmásíthatatlan helyzetű kiszolgáltatottság szemüvegén keresztül néznek.

Azonban egyetlen trónoló ellen nem lépnének fel olyan vehemenciával, mint azzal a társukkal szemben, aki ellen a fellépés vélhetően nem jár különösebb imázs-slankító következménnyel.

Fontos számukra a stílus, a szóhasználat: egy baltás támadó méltósága ugyanolyan fontos, mint egy állatmenhely-önkéntesé. Nemcsak vallják: tudják, hogy a kecses megfogalmazás az emberség záloga.

A személyeskedésekre való kihegyezettségbe néha beletompulnak, és durvább minősítésekkel illetik a nem elég nyájas megszólalót, mint azt, akinek cselekedete ellen eredetileg felszólaltak.

Mivel sosincsenek egyedül, minden "Ez egy senki"-re és minden "Ne dehumanizáljuk a darabolót!"-ra jut száz-kétszázezer helyeslő hang.

Ha nincs jobb dolguk és eszközük a kritikai szemlélet feltrancsírozására, a szipogva harapók, ezek a megszállott sebnyalogatók mozgósításba kezdenek, és nemességük teljes tudatában esnek neki egy-egy kereten kívülinek. 

Levegőjüket a vérszínű spré, sopánkodásaikat a "Kussolj!" és a "Csendesebben kussoltass!" skandálása teszi teljessé.

Posztanyokaliptikus utópia

...Nehezen lehet elképzelni megrendítőbb pillanatot annál, mint amikor az emberiség azon fele, amelyik úrnak hívatja magát, egy leigázó ünnepély során nosztalgikus tűzrakás köré gyűlve kitolhatja végre legmosdatlanabb részéből felsőbbrendűsége fabarna keresztjét, és lehet csupán egy a tömegszellem bús-néma, linkküldő arcai közül.

Ez nem csak merengés. Ez férfimerengés!

Nők nélkül csak a levegőt lehet harapni.

Vezetők előtti hasra esés nélkül pedig nincs értelme a szent hierarchiának. Ez tisztelet, úgynevezett férfimódra.

...Hölgyeim és Macskáim!

Valahol, messze, a szadista szerzetesek új földjén a legbüszkébb nyárspolgároknak, azaz a Fény Kanjainak is szüksége van egy kis kobaksimogatásra.

Meg is kapják azt a felettes énjüktől!

Meghajolni muszáj nekik, csak így lehet és lehetett mindig is épp úgy taposni lefelé, ahogy az ki lett adva.

Csak most jöhetett el az idő, hogy az ősrégen kifejlődött koponyákon pihenő Főszolgák (nagyurak) negyvenhetes-negyvennyolcas lábát a Fénykanok... tegezhetik végre!

A tiszteletadás eme férfias módjától a nagyurak talpa is másképpen szaglik. Ez transzcendens hímillat, holt anyag, komisz vágyalak ide nem kígyózhat be.

Ezt az égi, magas-jangú, csupafény férfikipárolgást a győzelmi ünnepélyt megelőzően már csak néhány helyen lehetett érezni. Gyóntatófülkék, kocsmák és minden bokor őrizte csak ezt az izzatag illatot, mielőtt meg nem elégelték volna, hogy nem csak ők léteznek, és űztek távoli helyekre mindenkit, akivel nem lehetnek olyanok, mint két tojás.

"A ne'ők mikor értenék meg az Eszmét? –  töpreng fel egy férfi – az eredendő zoknibűnt is ők követték el!"

"Úgy van! – bólogat fel egy másik – Megérdemeltek mindent, amit kaptak tőlünk..." 

"Hejj-hejj, feleim, ámen-ámen!" – artikulálja gondolatait szőrrel körbeölelt szájából egy harmadik.

A talpalávalót hangzatos kandalok adják a nőmentes aranysziget égisze alatt.

Talp alá is való az eszményi hímhomlok: szövevényes tekervények lakják, méltó helyet kapva abban a megtermett tokban. Mozgalmas dolgok zajlottak, és fognak is zajlani abban!

Már-már a vésetek is kővé válnak ott... Ahonnan a teremtő értelem kél.

Azaz megsemmisít.

...És midőn a talp általi fejmasszázst követő térdcsók-szeánszra kerülne sor, halljuk azt is, ahogy az önmaguktól meghatott, észittas szemekbe hirtelen egy új kérdés könnye szökik:

"Ki legyen a következő?"

Mostantól

Mostantól
a velejéig romlottat ér kinevetni.
Mostantól
az új szótár a lapjait nem rejtegeti.

Mostantól

az örömmel tipró neve:

günyhedék.

Mostantól
az édes késsel kínáló
mézeleg.
Mostantól a kihasználó neve:
csüggelék.
Mostantól
minden szeretetlenben
felkoporsódzik a lelkiismeret.

Mostantól
az értékrend nélkül hajlongó neve:
sodromló.
Mostantól az eltulajdonító neve:
tolladék.
Mostantól a bűnpártoló neve:
rongyóvó.
Mostantól
a gördüléket kapott
igazságérzet elindul,
nincsen csodafék.

Mostantól
a sors neve: kifejlési vágy.
Mostantól
a tisztaság letagadhatatlan,
lerázza tüskéit az ősvirág.

Mostantól
nincs finomkodás, sem káromlás:
minden egyes szándék hordozójára száll vissza.
Mostantól
nincsen taktika, sem káröröm és belenyugvás.
Visszavonhatatlan a régi –
Mostantól
ásható a sírja.

Légkörök

Ha már szorongás: szóljon

kétszer akkorát,

Mint a kedv, ami avatja

neonszínűség szobrát,

Ha már dermedtség,

reszkessen minden egyes ujj;

Ha már a tapasztalat

karomban végződik, vijjogja ki magát,

amíg kell, amíg

ki nem fúl;

Ha már a belső hangért

kiállás egy folyamat,

Lehet a hang, és a beszéd is

határozottan bicsakló,

Ha olykor fogyna a levegő, 

a maradék lehet fagyott,

vagy éppen zsibbasztó, fortyogó.

Szabaduljon fel a félelem

utolsó rétege is végre: 

az elemi kínosság!

Köznevetség, közutálat?

Az valami bizottság? 

Fejesek fejekből fejik a szót,

– ha hagyják –

És ha már a gondolatiság helyén

felütheti ormótlan fejét

idegenség, ellenszenv –

hemzsegjen csak fel 

minden krikszkraksz, 

a papír 

önmaga betűit választva jó.

Váljon el minden élesen, ami csak

a látszatban volt egy helyen,

És ha már elváltak: mindenki

a maga módján nevessen.

És ha már nevetés: a kinevetőkről 

szülessenek új versek,

És ha már új versek: 

az se legyen baj, ha 

senki se olvassa őket.

És ha már nevesenkiség:

az legyen

valami tartalminak, valami

új korszaknak szinonimája,

Legyen új archetípus: 

a Senki Tartalmár!

A személyi kultusz

tarka törmelékein túl

új idea: a senkiség köröz, száll, 

De ha kell,

méltóságteljesen hull.

És ha már több a senki,

A még tömegtörmeléket szorongatók 

tömörüljenek, lengedezzenek csak,

Ha már lengedeznek, nyíljanak nekik

könnyű ajtók, 

mögöttük bólogasson sistergő had.

Ha már eljutottak nagybetűs körökbe,

Járuljanak a színtelenség színe: 

a Víz elé, 

És e vizet nyugodtan nézzék 

csak le, annak tükrébe rezegjen hangjuk: 

"Milyen jellegtelen ez a lé!"

És ha már saját maguknak

sem elég nagy az arcuk:

fessenek új Mestert vizek felé,

Fessenek visszhangos barlangjuk falára árnyakat,

Lássanak fekete-fehérben mindent, minden jóból 

saját szikkadt hasznukra lakmározzanak.

Ne csak hibázzanak, vétsenek!

Legyenek helyzetek vásznából 

kitüremkedő rémfejek.

Minden elképzelhető idea

csak nekik jelenjen meg

csettintésre,

És a jó öreg ideák tegyék fel 

mindig a kérdést:

"Milyen mismásolásban segíthetek?"

Ha már mismásolás: írjanak 

a Valakik újabb Nagykönyvet, 

és tapsoljanak nekik 

a szintén nem kis nevek.

Ha már Nagykönyv,

hivatkozzanak változhatatlanságra, 

ha vétettek,

A gyarlóság szent, ha elkent térben

a kékség festheti az eget;

És addig lebegjen szemük előtt

félelmük képe,

Amíg azt fel nem oszlatja 

eleve hasadt tudatuk,

Amíg le nem ereszt végre

fenséges nemtudások roppant 

elhagyatottságának önteltsége.

Ha már kinyilatkoztatás:

rázkódjon csak a nevetéstől  

a mindentudás fája,

Miután egy ökölrázó mindentudó

arról minden termését lerázta.

Ha már mindentudás:

a kíváncsiság legyen erény,

A lehetséges ismeret egy lépéssel 

mindig az elismert megismerésmódok

előtt járjon.

Ha már a Földre szállt alakoknak

egyetlen ég alatt 

kell lélegeznie

egyetlen monumentális tájon.

Ha már nagy levegő, 

tartsa bent, amíg bírja

minden új senki,

Ha már Senki:

taszítsa a hígulat, indulat, függés, 

a régi tömeg: sorsa mindegyiknek, 

hogy kidől.

Ha már új tömeg: az álljon immár

csupa szabad senkiből.

Azokból, akik a társadalmi nyomás, 

a megbánthatóság,

a szégyeníthetőség

a fontosság, a Név: 

a Valakiség hitének gyökerét

Szemlélődő ezerpercek, 

elvonuló nyájfellegek 

társaságában tépték ki

fesztelen magukból.

A Képzavar monológja

Én, a Képzavar

versekből lépek elébetek,

hopp, régies nyelvezet, réveteg

rímképletek kezét fogná

a képiesség nyelvén írt tartalmiság –

ha az hagyná magát... A költő ott se volt.

Ma sem köhögött fel vizet

az összpontosításvirág.

Fekvőhelyen álmodozik alvásról

az álmatlan forgolódásban ébredő

ágynyugalom vágya.

Mivé lenne nélkülem

a jelentés szálainak kibogozhatósága?

Görcsömtől csak az csömörlik,

kinek panelsteril fantáziája.

Málladozik a mi-értelem – hát ennek mi értelme?

Szikkadt szemmel persze, könnyű rajtam megrökönyödni.

De micsoda horizontról marad le a szöveghentes!

Rugaszkodj, ne ragaszkodj! – lenne mottóm,

ha reflektorszomjam létezne.

Vízforrásomra nem hörög holmi dölyfös kölni.

Mikor kitisztul a láthatár, halványodni kezdek.

Állomás lehetek versírónak, mégpedig kincset érő piszkozat.

Azért, ha egyszer-egyszer előbukkannék, 

ne fogd a fejed – nem fog leesni.

Tiszt-alapod gondold újra.

Hadd tapadjon homlokodra

az összképet trancsírozó

kismoszat.

Új a Hold alatt

Bárhová lépek, újat légzek.

Íme, bontja is szárnyát az éjfél.

Nem hajlok, de nem is hajlítok.

A legbelsőbb részem többé nem fél.

Holdalatti séták ihlető ritmusát

a veszély esélyének kaparászó hangja

gáncsolja. Ó, mondd, meddig szennyezhet csendet

még létszomjas böfögények könny-ittas agya?

Emberi ragadozó születése

csak a hamvas éjszakában történhetett.

Vérhabokból bukkant elő, azóta

metszőfogzik a levegő, a képzelet.

"Légy óvatosabb legközelebb! – mondják sokan –kellett

neked kései órán szabadba kilépned!"

Míg a szabadság antitézisei szabadlábon 

szaglanak. Vígak. Ez realitás, kivénhedt.

Hová csökkenhet még az, aki

szenvedtetésből komponálja örömét?

Talán így született. Vagy mégsem.

...Döntése volt: sorsa lett a szörnyetegség.

A cseppkövektől roskadozó, finomfekete ég

tudom, egy napon újra csak ránk tekinthet le.

Belső természetünk épített örökségét viszont 

sosem pusztíthatta egy szimpla szörnyeteg se.

...Milyen csillagtalan, színtiszta most az éj!

Egyre lassabban lüktet egy holdalatti új gondolat...

Erősebb a feketeség a mocsoknál.

Fellegmaszlagát fújom vissza arcába a gonosznak.

TÁRSAS ÁRNYJÁTÉKOK I – IV.

I. Magányos felek

Kutatópart. Egyedülléter.

Öregségbolton a kíváncsillagg.

Mit kezdesz a Fény szemüvegével,

ha az utolsó mosoly is itt hagy?

*

Szorgostoba. Nyájtatos klónos eső.

Imágólyák a lopóznás ellenfélszekben.

Ki mást gondolt, sorsa egykor szemfedő,

ma másként él, de még virul a félelem.

*

Rosszindulatolgatás. Hátmögötthösség.

Hibaráti nyíltanulság. Szemtől-szembeszéd.

A meglapulás mérhetetlen göröngyét

elsimíthatja majd egy újesély-betegség?

II. Gáncsolva

Cseppfakasztófa. Virág-fakadály.

Gyökéreget a bús pokoldus. Lombvágyrejtő.

Tőrött szívcserepek. Szóhajtó fáj.

Felhősiesség, talajándék. Lebeg-tető.

-

Sikerig eljutálat. Lő: ítélett.

Mini-ő-sítés. Énvagyoksági viszony.

Lehúzó brahiénák. Nevetkések.

Kételjes önmagvában a rátartitkon.

-

Lap-pangó írigység. Betűfok és a betűhegy.

Kritikuteszt. Vizsgál, kapizsgál. Vagy nyegleszúr.

Döfögnek a sértések. Gumisznoba. Megszüreg.

Göcsörtető pegazusok ügetnek ezen túl.

III. Érvényesülés

Kongnitív harmónia.

Egysíkú lőn'hittség.

Meg sem kell szólalnia -

Mindenkor őt higgyék.

×

Vastag bőrizetbe vétel. 

Tömegészséges határok.

Dobozon túli mit képzel?

Nem harsog, nahát, nem tátog?

×

Feltűnékeny kegyéniség

tükröstelli a külalakját.

Figyelem: adatik ismét,

kirebegteti csodálatát.

×

Kullogó, néma nulláknak

Nagy számok sem értik szavát.

Szegénységben gazdag vágyak,

Régen posztmodermedt világ.

IV. Adatlét

Kigagyiság. Fatális bégetés.

Az úr nem más, mint főszolga.

Annak, aki mindig a fénybe néz,

Elmosódott körvonala.

-

Jövedelmező tartalom. Bérvelés.

Sok sikernek elég sok az alja.

A gondolat pont előtt csak díszelgés - 

A középszer kerül kirakatba.

-

Önisveret. Vagy ideglosszaroppanás.

Saját állítás végül saját kéz által reped.

Nincs empíria, sem racionalitás,

Ahol az eseti általánossá sebezhet.

-

Komoly vadhajtáska. Lesajnározás.

Falkalom szüli a tolvajt.

Elfogadó parancs lett a sárdobás.

Nem kérdés, a válasz hol tart.

-

A jéghegy furcsa. Végeredmennyeiség. 

Ebben a ritkás levegőben minden elképzelhető.

Képszeletek között az egész is elvész,

Hátborzongatóan könnyed, oxigénytelen erdő.

-

Agancslista. Kipipált utak, körök.

Ahogy kint, úgy a lopott is csak csent.

Minden egyén személyén túl kezdődött.

Az 'ismét' termel, az 'újra' teremt.

-

Képzőpont. Beolvadóság.

Rend a telke mindennek.   

Választott valótávolság.

Ellentétek rímelnek.

A Bátorsághoz

Üdv, Bátorság!

Te, győzelemszobor fejét veszteségtalapzat

tükrében megpillantó,

a rendíthetetlen,

viszonyítatlan pont élménye;

Oktondi csaták vérfellegét elfújó

őstiszta levegővétel,

lelkiismeret dübörgő zenedarabja,

mely némákat némának nem hagyja.

Üdv neked!

Láttadon magát zárja el

a Szenny csapja,

robosztus lábak meglehet, 

még kalimpálnak,

rögeszmék rabjai végül úgyis

önmagukkal perlekednek –

saját visszhangjaikat ordítanák túl,

tudatállapotuk kivetül a térbe, 

míg meg nem jelensz, 

addig a pontig mernek pusztítgatni.

Ott teremsz, ahol a norma

értelmet bont,

ahol emberek a félelem illatát követik egyre

szárazabb szemmel, 

ahol az igazságtalanság már nem fáj, 

ahol arcvonás tagadók laknak,

ahol a karaktert a közhelyesség karikatúrája adja,

ahol az eredendő gonoszságban hisznek,

bekopogtatsz, hogy megmutasd, 

hogyan születik a józan jóság,

merev tévelygők fejében is.

Veremteremtők körein túl kezdődsz,

Sérelemszínt valami egészen újszerű 

vörössé nemesítve, 

Te, Bátorság, Szabadságnak nővére!

Némelyek köpenyedben tetszelegnek,

lényeged kicsavarva.

Láthatóan nem megy nekik.

Perisztaltikus koronamozgással

próbálnak utánozni téged,

elismerési vágy füstjébe vonva színpadot, 

szájtáti közönséget.

Legbelsőbb hang vagy, 

ki félreért téged, 

annak siker-hallókészülékében 

a tapsvihar zúgás

hallhatatlan, torz alapzörej.

A legyőzhetetlennek hitt emberek

alatt a talaj végre-valahára

megrendül, 

gőgösség a szemekből

döbbenetbe gurgulázik,

látják már ők is kívülről,

tárgyi valójában:

Micsoda ereje van 

az érdeklombok felé futó szélnek, 

dohos dogmafalakon túlnyúló 

eredeti hangnak, csörömpölést követő

nyers csendességnek.

Véreskezűekhez tapad lelkiismeret

csiholó köved és szikrád,

Ennél nagyobb elégtétel nincs. 

Van igazság.

Megfontolt lávaként csak a gazra hevét célzó, 

hajnalforró áramlás vagy Te,

régit visszabontó, újat útnak indító,

Te új eső, új virágok esője,

Félelem árnyékára csillagokat szelídítő, 

Bomló eszmék menetelésének

földjéből kinövő rózsatüske vagy.

Hétköznapi kegyetlenségek háttérzaját

hirtelen elnémító, 

Elmeszesedett normák erébe 

kúszó fokhagyma-spiritusz,

vagy Te az,

önszeretet és önelégültség

érdemeit helyesen elosztó,

tettet a tetteshez, szó súlyát

a hangadóhoz visszajuttató;

Te, szadizmus-szomorító, 

élveteg dögvigyor hervasztó erő,

szájív-simító,

elemi rossz-megkérdőjelező,

legelvakultabbaknak az új látás könnyét adó,

Bátorság!

Ha nincs már mit veszíteni,

akkor szólnak a legszebben Hozzád,

azok, akik:

Erősebbek a fájdalomnál,

Erősebbek a körülményeknél,

Erősebbek a tragikomikus közhangulatban

tanyázó

tehetetlen nevetésnél.

Erősebb arcuk az ökölnél,

Erősebbek minden zsarnoki rendszernél,

roppanthatatlannak hitt 

meggyőződéseknél.

Erősebbek a rémálmoknál,

Erősebbek az erőszaknál,

és minden természetből fakadó bűnt 

dédelgető téveszménél.

Ott teremsz rögtön, ahol formabontó

kiállás kerekedik.

Vérerekbe simulva lendületet pumpálsz.

A hőstettre szomjazóknak kell köpeny –

Te csupaszító erővel bírsz.

Az új hang remeg? ...Inkább Te dübörögsz benne,

mint örökszabad esszencia,

Bátorság!

2025. október