Hópelyhek és jégkockák kérdőjellé formálódva lebegnek az égen.
Töprengnek épp, lehulljanak-e.
Ha lehullnak: előbb-utóbb elolvadnak.
Ha fent maradnak - beolvadnak a többi közé.
Vonatkoztatható-e emberi viselkedésformára vagy épp természeti törvényszerűségre a fent leírt mondatok bármelyike is, vagy az egész csupán egy szócséplő, önkényes metafora-mímelés?...
Hol volt, hol nem volt a történetéhség.
Hol lehetett, mert szebben lehelt igazat, az általánosságra korgó lélek.
A történetiség bizony a véget nem érő út, (és a négyzet); az önmagába visszatérés (és a kör) pedig a "nagy igazak" és az azokat roppant szárnya hatókörébe vonó Hangulat birodalma.
Hogy melyik váltja meg jobban azt a világot, mit magunkba zárva élünk, egy olyan kérdés, melyet egy lehetséges válasz csak korbáccsal sújtana.
Tél van.
Vízválasztó felnőtt-és gyermeklét között a kérdés: szereted-e havat?
Akármi is a válasz, figyeld meg a szemét... Néha csillog-e belőle a remény, még ha fel is vette a túlfelnőttség áthatolni nehéz álarcát; néha, embertelenül érzékeny - épp ezért leginkább emberi - pillanatokban felcsillan-e a szeme bármi hallatán, láttán is?
Ha igen, akkor mindegy, szereti-e a havat, vagy bármit: megmaradt benne a csodalátás.
Ha nem, akkor hempergőzhet bár nyakig a habfehér, hűs télmorzsákban - megette a fene az egészet!
De tényleg, van-e reménytelen eset?
Habfehér (nem) hűs, télmorzsákkal teleszórt, csodalátó lelkem minden ízében tiltakozik ellene.
Mindenki keverék-lélek, korccsá viszont épp az teszi, ha feleslegesen ítélkezik.
Akkor meg holtmindegy, mit szeret, és mitől irtózik.
Van, akinek a pelyhes, cirrogó, és álomszemű cirmosoktól támad öklendhetnékje - mégis tisztább, mint egy ilyen jószág a legnyelvkoptatóbb önnyalakodás után.
Viszonyítsunk - csak ne vigyük túlzásba! Különben kihullnak a kezeink közül a jelenségek határainak még megmaradt szilánkjai.
Miért is írunk? Talán egy pillanatot örökítünk meg, mely egyszerűségében megható, mégis, mélyebb minden, eddig leírt bölcsességnél. Mélyebb az álmok birodalmába kapaszkodó gyökereknél, s magasabb a fényes eszmék egét szúró faágaknál...
De írhatunk bármiről. Igen, most a télről kellene...
Hogy jutnánk közelebb a Nagy Igazsághoz, ha mindig elkalandozunk?
Azt mondják, az út a lényeges, vagy mi.
Ágazzunk hát szerte, váljunk eggyé a kacskaringós indákkal, legyünk mi azok - aminek létébe nem mertük soha beleképzelni magunkat?
Akkor pedig nem lesz több kétségünk - hazaértünk.
Vagy mégse?
Csillannak az összecsengések a vers végén, s minket, költeményélvezőket elbűvöl e rímragyogás, ez a költői képsziporkázás, e mélyen megsejtett tartalom, melyet talán még a zene sem képes felidézni.
A szavak hatalmasak ugyan, de a Pillanatok égiszéből nőttek ki.
És nincs két egyforma vers, de szó sem. (Tényleg, hópehely sem!)
Érzés, érzés, érzés.
Repülő, repülő, repülő.
Papír, papír, papír.
Látod a fehérségről finoman átszikrázó különbségeket?
Én is.
De néha én sem.
Néha ilyen, néha olyan értelmezést dob a "kedélygép".
És nem kell mindig bátornak lenni, és erősnek sem, nem kell pozitív tulajdonságokkal tele lennie a szellemi kosárnak - mert kivel ne fordult volna elő, hogy véletlen kiborította vagy elhagyta kincseit?
Ha mindig vele lenne minden - nos, akkor is tudná értékelni - de az a kedélygép elvesztené előtagját. Kiszámíthatatlan misztériumborzongás és kiszámítható tudatosság keringője ez az egész élet.
A téllel sokan az ürességet társítják, azzal meg valami kerülendő, mindenképp negatív dolgot.
Aki olykor kiüresíti elméjét - (és táját, ha épp egy kósza, ittragadt isten), az üresfejű?
Nem inkább a szennyezett gondolatok adják a fejkukóság valódi lényegét?
A felszínesek is, de valaki inkább legyen tündérrózsaszín szemléletű, illatos, színes műcsipával felvértezett, mint a gyűlölet átható bűzmirigyeit hóna alatt tartó - üreskezű!
Ezek itt fent gondolatok a télről, vagy a télben, vagy csak szimpla eszmefuttatások, melyek speciel télen keletkeztek.
Véletlen-e?...
Talán az évszak mégiscsak befolyásolná, hogy milyen értelemcsíra bontakozik gondolat-, majd kimondott szókehellyé?
Sosem tudjuk meg talán.
Ha két perccel később kezdek írni - vagy engem két perccel később ír meg a gólya - merőben más lenne minden?
Lehet.
És ebből a "lehet"-ből bomlik ki a legszebb "hol volt, hol nem".
A történetek története - Mi magunk.
Kellemes tavaszvárást mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése