Ez az éj más.
Kioltott Napkanóc. Egy pillanatra még látszik viaszhamvadásba omlott arca. De már érezni a jövetelét továbbvivőjének. Neki, a csillagszekérnek. Ábrákat lát bennük a szem. Torzított mása az örökkévalónak.
Ugrás... és éjfél. Ilyenkor még nagyobb a hasonlatok patadobogása. Mélyülnek, sűrűsödnek a rejtett igazságok kocsonyás rétegei. Miért is kocsonyásak? Mert reszket belőlük a reggel rettegése.
"Még utoljára hadd..."- visszhangzik az álmomból kivetített messziségben tiszta, ősi nebulók óhajba csomagolt jajszava.
De már késő.
Az éjszakának befellegzett.
Igaz, hajnal sincs már... Így az éj is értelmét és életét veszti.
Csak merő jellegtelenség. Szmogszörpöt kortyol a műanyagpohárból a műanyag-nebuló.
Csing-ling - altatódalok. Valaminek szépsége akkor nyílik ki, ha fagyott. Ha révedt. Múltba, jövőbe, tekintetbe? Olyan nagyon mindegy. Elégikus utópia-sóhajok.
Eretnek-eszmék. Máglya - nemlét. Felejtsük el a múlt borzadt pillantását?
Hisz minden éjben visszaköszön!
De talán ezen az éjen nem.
Mert ez az éj más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése