Egyszer volt, hol nem rázott még senkit a kétszázhúsznyi volt, csak az érintetlenség dalolt, volt egyszer egy hószín birodalom. Valójában csak az emberek nem jártak arrafelé. Volt valami emlékszép, selyemhűs sugárzása a helynek, azonban lezárult a hely kapuja rögtön, mikor a valaha élt legfurább teremtmények közelgő léptének akár csak egy hangyányi gyanúja is felmerült.
Halk illat rejtjeles füstje terjengett a levegőben, és finoman csörgedezett az itt lakók ereiben a csend, azonban, ha embert sejtettek, azonnal foszlani kezdett az illat szó szövete az égbolton. Bársonyos búgással adta az egyik itt lakó a másik tudtára, ha nemkívánatos neszt vélt hallani. Így maradt hát ez a vidék ismeretlen a teremtés kétlábú tagjai számára.
Azonban a lélek természete emberfeletti, vagyis inkább: emberentúli. Ugyanúgy kiközösítik vagy éppen megvetik a másságot példának okáért, bár ez előbbi nagyobb fájdalommal sújt.
Nemrég esett meg, hogy az itt élő egyetlen fekete egyszarvú megelégelte azt, hogy gúnyolják, tiporják, és gyalázzák környezőbe olvadó társai; így, mikor a legporhanyósabb volt a nagy utazásra csábító, hófödte táj, és nem botorkáltak már végre a percek, hanem izgalomgyorsan száguldottak előre, akár ő maga, még tekintete hajnalán; nos, útnak indult az emberek felé.
Nem tudta, merre megy, de ez nem okozhatott gondot: ösztöni volt, talán a legösztönibb mind közül, s akik talán éppen ezért fehér dölyfösséggel pillantottak le rá.
S hogy miért indult el? Nem csupán lázadásból, ez az egy biztos. Nem a "csakazértis" vezérelte útján, hanem a puszta kíváncsiság: létezhet-e birodalom a gyűlöleten kívül is?... Két szemével kell látnia, hogy tényleg gonoszak-e az emberek!
Hamar ott is termett egy házikó előtt. Talán nem is tudta, milyen különleges érzékkel talált rá az egyébként nehezen megközelíthető, kis településre, és hogy épp melyik időszakot tapogatta ki érzékeny, ám kemény csápjával.
"Ki kopog ilyen furcsán?!" - hördült fel a házigazda; majd, mikor megpillantotta a mitikus lényt, majdnem elájult, kedves nejének kellett bicsakló lábaiba erőt lehelni.
A feleség imbolygó szemekkel méricskélte a jószágot, majd rácsapta az ajtót.
Lehajtott fővel ballagott tovább az egyszarvú.
Már vagy harminc kilométert elszenvedett lába és lelke, de az ég valami ismerős fehérét szemetelte - igen, itt is van hó! Pille lobogással sütött át lámpák arany nyalábja az ezüstös varázslaton, amit Fehérfalván - otthagyott lakóhelyén - csaknem ötszáz névvel illetnek.
A képzeletet ingerlő, habtiszta látványtól, és az eddig felgyűlt feszültségtől könnyek eredtek le szeme felhőiből; fekete, hatalmas, ám merő ragyogású ékszercseppek.
"Talán csak általánosítottam, hiszen négy család még nem a világ összes családja; talán kétes társaim valóban csak rosszul ítélték meg az embereket, és valójában az Ég vadhajtásai vagyunk mind - egyek! Elvadultak, tökéletlenek - de egy gyökérből fakadók!"
S ahogy ezeket kigondolta, még hatalmasabb pelyhekben kezdett el hullani a hó.
Ám a józanság kezei kalapácstanyának használták elméjét - és ahogy dübörgött előre a valóság szekere, úgy állt le a mámorkerék.
Nem sóhajtott, nem sírt többé, s miután az ötödik helyen is csak fojtott kuncogás, vitriol-válasz, és szemébe bele sem pillantó ajtócsapás fogadta, rá kellett jönnie: talán igazuk lehetett a fehér egyszarvúknak. De leginkább az a legnagyobb igazság, hogy ő bárhol is legyen, minden sorból ki fog lógni. Elindult hazafelé. Vagyis lakóhelye irányába. Hazája nincs is, míg őt sehol sem szeretik.
*
Kinn, a havas tájon egy eltévedt gyermek panaszos jajongása vert visszhangot.
Akár gondatlanság, akár valami megbocsáthatóbb okozta tévelygését, a szülei kétségbeesetten keresték. Épp szenteste volt, és beleremegtek a tudatba, hogy elveszíthetik egyetlen kincsüket.
A gyermekien zimankós hangokat csak ő, a csavaros szarvjárású hallotta meg.
Az utolsó ház felé vezető út, ahova szintén nem fogadták be, még meleg volt az egyetlen fekete egyszarvú lábnyomaitól.
És ő, a fekete egyszarvú érezte. Tudta, sejtelem ereje derengett benne: elvezeti szüleit a gyermekhez!
Bár már előtte kint keresték égen-földön a kicsit, egy pár percre behúzódtak kis házukba pihenni. Hogy ez mennyire elítélendő, döntse el az, aki nem egyszarvú.
Épp akkor jött ő - vagyis Ő, a fekete unikornis, és érthető módon nem tárt karok fogadták. Egyébként a természetgyógyász házaspár misztikus szemléletű volt, így ők voltak a legkevésbé meglepve azt illetően, amit vagy akit láttak. Mert Ő, az ében, kitaszított egyszarvú még a fehéreknél is páratlanabb volt: nemcsak létében, hanem lényegében is különlegességet hordozott magában.
Bölcsessége, bizalma, és hinni-tenni akarásának összeegyeztetése egyedülálló volt - nem csak a maga nemében.
Így hát szinte röpködött az iramtól az éjszín unikornis, félúton a gyermeki valóság és a szülői rémálom között; s azonnal felkelt, mikor hanyatlásnak indultak lábai.
Újra megkocogtatta, ezúttal nem félszegen, hanem határozottan jóval nagyobb fáradtsága ellenére a ház ajtaját.
*
Mikor végre átölelhették az ösztönöknek makacsul engedelmeskedő szülők az elkóricált gyerkőcöt, szinte el is feledkeztek jótevőjükről. Hogy ki volt az, aki ügyesen rávezette őket a helyes útra, mely egyenes út a leggöröngyösebb, ám legszebb birodalomba: az egymásra figyelés szentélyébe. Arra a tájra, mely nem csak nevében havas, hanem lelkületében szintúgy.
A hátulgombolós huncut viszont nagyon is eszébe véste az unikális unikornist, és szinte toporzékolva követelte, hogy vigyék haza. Bizarrnak tűnő ötlete hamar megvalósult, és nemcsak a szentestét, hanem az egyszarvú további életét is együtt töltötték.
Igaz, azóta a gyermeket is kiközösítik társai - de kit érdekel?
Nem rázza meg őt - őket ez különösebben.
A barátság erősebb minden Volt-nál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése