Rémcsengettyű

Bár a gimnáziumban reálszakot végeztem, mindig is érdekelt a
bölcsészet: ez az ezer-ágazatú, tudás mélyére hatoló, de
önmagára is reflektáló, komoly, mégis nehezen megválaszolható
kérdésekkel átszőtt terület, mely az embert és annak elméjét
másképp állítja a középpontba, mint az objektivitást mutató
természettudományok. A szellem szóra mindig is felcsillant a
szemem, és nem azért, mert kristálygömböket bámultam volna,
miközben kísértetek vertek tükröt tekintetemben. Nem-nem,
nagyon is érdeklődő és nyitott voltam – de csak bizonyos
határokon belül, a földi világ keretein túlra azelőtt nem
merészkedtem. Három évvel ezelőtt éppen ezért vezetett utam a
humán karnak arra a szakára, ami a múlt még tiszta formában
megőrzött tradícióit vizsgálja.
A néprajz szak utolsó évében záródolgozatom végső
fejezetéhez, azaz az interjú részhez érkeztem.
Jól haladtam, miként annak a rendje, a szokások őrzői, és
elregélői készségesen válaszoltak kérdéseimre. A betűk
gyűltek, csak gyűltek a fehérséges lapra. Hatékonynak és
felszabadultnak éreztem magam: kis csúszással ugyan, de
hamarosan záróvizsga, és én hittem: gördülékeny siklással jutok
előre a siker korcsolyapályáján.
Amit viszont a legutolsó interjúalanyom házikójában
megtapasztaltam, az a valami végleg elbizonytalanított abban,
van-e értelme bármit rendíthetetlen bizonyossággal kijelenteni
erről a megismert világról.
Szakdolgozatom a Heves megyei hiedelmek, legendák, népi
hagyományok témakörében írtam, és bevallom, alig vártam a
nénivel való találkozásom, aki megígérte: felejthetetlen
élményben lesz részem. Betudtam ezt az általam olyan nagyon
csodált, időskorban is megmaradó lelkességnek, amit többek
között a mesélés vált ki.
Nem volt rossz előérzetem: bizakodva vágtam neki az útnak a
kis faluba. Még a busz kanyargása, időjáráshoz képest őrült
irama sem törte szilánkossá közérzetem nyíló-csukódó ablakát.
Vendéglátóm nagyon kedves öreg hölgynek tűnt. Olyan igazi,
kendős, derék idős asszonynak, aki még tudja, mi a tisztelet és
az időtálló emberi értékek.
Eltelt egy óra, kicsit lassabban, de biztosan kettő is.
Már éppen mentem volna, hiszen kérdéseimre mind választ
kaptam, még a kelleténél bőségesebben is. Hirtelen zsibbasztó
fáradtság lett rajtam úrrá: gondoltam, biztos a hosszú nap, az
utazás, és a már így is kimerítő beszélgetés az oka, majd
kinézve az ablakon nem nyugtatott meg a látvány: kisebb
hóvihar kerekedett.
„Hogy fogok hazajutni?” – töprengtem már a harmadik óránál, de
udvariasan végighallgattam a szegény pásztor esetét a
„rézfánfütyölgő”, ördögi rigóval. Félreértés ne essék: nagyon
érdekelt, de volt a helyben valami…
 
Nem tudnám pontosan leírni, mindenesetre nagyon leszívó,
nyomasztó hangulat ülte meg a szobát, még ha egy jó darabig
szemet is hunytam felette.
Visszagondolva a néni hangja egyszerre volt élettel teli és síron
túli, bármilyen botorul hangzik is ez. Lelkesen mesélt, nem
elhalón, de jellegzetes, reszelős hangjától időnként önkéntelenül
is összerezzentem. Mégis, amit a legkülönösebbnek találtam, az
az a hang volt… Olykor, mintha apró csengettyűk szóltak volna
meghatározhatatlan irányokból. Megérezhette aggodalmam,
legyintett, és mindentudó kacsintás kíséretében azt mondta:
„Ugyan, leánykám, csak nem gondolod, hogy sípol a tüdőm? Ne
aggódj, ez csak a rémcsengettyű!” Ettől a mondattól minden
lettem, csak nyugodt nem. Gyomrom remegését palástoltam
félszeg mosolyommal, hátha ez a kényszeredett derű
hamarosan elér középpontomhoz, és elhiteti belső világommal,
hogy minden rendben van.
Kint süvöltött a szél. A néni pedig műfogsorát éppen úgy
megragyogtatta, mint a megbújó hó fehérséges takaróját a
csillagtalan ég alatt.
– Későre jár – azzal az órámra pillantottam. Akkor vettem észre,
hogy a ketyegő megállt, pedig négy napja cseréltettem elemet
benne. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a néni eszelősen bámul
és vigyorog rám.
– Csak nem megállt az idő? Az órád is, és a külső idő is, ne
ámulj. Hidd el, gyöngyvirágom, itt minden megtörténhet! – erre a
megállapításra széttárta karját, és fojtottan nevetni kezdett.
Kezdtem félni. Külön-külön nem volt semmi nyugtalanító a
helyzetben, de ahogy ott voltam, és megéltem az egészet, már
akkor kirázott a hideg, mikor még voltaképpen semmi sem
történt.
– Mennem kell. – mondtam szűkszavúan, de az idős asszony
megragadta karomat. Majd engedett a szorításból, és lágyan
simogatni kezdte. Motyogott valami érthetetlent, mintha sírt és
imádkozott volna, lehajtotta fejét, majd felnézett rám.
– Nem mehetsz. Még nem meséltem el a Rémcsengettyű
legendáját! Hát nem is vagy kíváncsi rá? – szemöldökét
felemelte, és hirtelen megsajnáltam őt.
– De… De igen. – dadogtam alig hallhatóan, mire kénytelen
voltam visszahuppanni a dohos szagot árasztó karosszékbe.
A néni erre felpattant, és átült a hintaszékébe. Ringatózott, mint
egy félnótás, majd a mellkasára kulcsolta kezét, és végre
beszélni kezdett. Megnyugodtam – ez az utolsó történet, és
őszintén kezdett érdekelni.
– Kisleány, drága bogárkám. Ha ide vendég teszi be lábát, és
mesélni kezdek a régiekről, egy idő után… megáll az idő. Ne
nézz rám komótosan, ez így van. Na de térjünk rá a lehető
legkísértetiesebb történetre, ami éppen azért hátborzongató,
mert… igaz!
Hajdanán, egyszáz évvel ezelőtt– belevágok akkor a közepébe –
csontvázak látogatták meg olykor az élőket, nem csak éjszaka,
akár még a földeken is a szívbajt hozták rájuk, és lidérces
hangon muzsikáló csengettyű kísérte léptüket. Ne rémülj meg,
ez igaz történet. A jó hír, hogy most már csak kísértetek vannak,
de azok nagyon. A legelfogadottabb változat szerint száztíz éve
kegyetlenül meggyilkoltak egy családot kicsiny falunkban. Aztán
azok felébredtek, jóval azután, hogy lebomlottak, és járták a
környéket, hogy terjesszék a gyilkosaik nevét, mivelhogy a rend
becsületes urai túl hamar lezárták az ügyet, és nem bukkantak
semmire és senkire. Azóta nem szokás itt csengettyűzni, érthető
okokból. Az embernek borzasztó rossz érzelmei támadnak, mert
azóta is előfordulnak itt – igaz, most már csak évente nyolcszor
kélnek vándorútra a holtak – és csengettyű kíséri szinte katonás
menetelésük. Annak idején szenteste történt a rémtett, onnan a
rémcsengettyű elnevezés. Azóta – ki tudja miért, erre is vannak
elméletek – de a sír mélye csöndes, nem járkálnak ki belőle,
ellenben suhannak néha. Most is itt vannak egyébként, nem kell
hozzá sok sütnivaló, hogy kitaláljuk.
Azonban van egy tényleges jó hír: ha csak arra a pár napra
megszűnik minden gyűlölet ezen a kis világon, ha az emberek
csupán három, érted, lyányom, mindösszesen három napig nem
marakodnak, féltékenykednek, nincs uralkodási vágyuk, és nem
él rosszmájúság bennük, csak béke a szívükben és jóság,
akkor… Ők is békében nyugodhatnak végre. És az igazat
szólva, én sem bánnám, ha vehetnék végre igazi
fémcsengettyűket, és kicserélődne az a rettentő „r” a fenséges
„f”-re. Méghozzá a félelemnek még az emlékét is elfeledve –
kacagta a néni erőtlenül. – Ha érted, min eszmélkedek.
Szerinted eljöhet az a kor?
– Én… Nem is tudom… Igen, talán lehetséges. A kérdés az,
hogy hogyan.
– Okos rátapintás a lényegre, leány. Én tudom is a választ.
Szemem hatalmasra nyílt. Hang már így is csoda, ha jött ki
torkomon, még ha egy fátyolos halkan elrebegett, közhelyes
mondatra tellett is.

– Nos, ama kioltott életű család tagjai fiatalok voltak. És ritkán jár
erre vendég, pláne nem ilyen ifjú… Csak nagyon ritkán. És a
kísértethorda nem érti meg, hogy a gyilkosaik is már rég
elhunytak, és nincs mindig igazság a Földön, így talán… Sőt,
biztos, hogy sorsszerű, hogy itt vagy most te, drágám. Nem
habogok tovább: neked kell beszélned velük.
Nem meglepő, hogy elragadtatásom már a néni első mondatánál
kútba esett. Hát még ennél!
Aztán élesen vágott nyakam fölé a gondolat: miért is ne? Bár ez
már úgysem a szakdolgozatom anyagát képezné, de ki
mondhatja el magáról, hogy szellemeket térített, hogy ne
csengettyűzzenek, és szálljanak vissza a koporsóba, vagy a
fénybe, vagy mindkettőbe, tudjam is én! Bólintottam hát. Nem is
igazán éreztem másra akkor erőt magamban, de azért bennem
volt a bágyadt tenni akarás is.
Ekkor azonban a csillár vadul rázkódni kezdett, és még a sokat
látott és hallott néni arcán is a rémület első jeleit kezdtem el
tapasztalni.
– A fenébe! Ilyen dühösek még nem voltak!
És akkor meghallottam. Borzalmas zene és csengettyű volt a
javából – egyenesen a halál ködéből.
– Menekülj, lány! Ezek gyilkolni akarnak! Hallom a hangjukat,
még ha te nem is! Neked még nem késő.

–Nem tetszik jönni? Vagy beszéljek velük? – idegesen
szorongattam a lapokat. Az interjúkérdések és válaszok némán
meredtek vissza rám.
– Hagyjad, kicsim. Már hiába. Tudod, nem mondtam, de a
tizenhét esztendős unokám… Ritkán látogat, de akkor nagyon…
Hogy úgy mondjam. Már mindent megpróbált a kincsem. Azt
mondták az alaktalanok: legközelebb gyilkolni jönnek. Nem
hittem nekik, de minden jel arra mutat, hogy ezúttal nem
tréfálnak. Nem lehet már rájuk hatni. Most is hallom, milyen
borzadályokat susognak. Valószínű, kopogóvá, vagy démonná
változtak. Ne haragudj. Nem akartalak megrémíteni – azzal
leszegte a fejét, egyetlen könnye súlyos koppanásként
hallatszott a sivár, téli éjszakában.
A rémcsengettyűzést, és a tárgyak nyers mozgását persze nem
csobogta túl az a könnycsepp, ami egy meggyötört, idős hölgy
utolsó élő nedve volt.
– Ne makacskodj, az idő újra jár, és a buszod is. Nem biztos
különben, hogy meghalok – hangja hullámzó volt, elcsukló. A
mondat folytatása helyett azonban sóhajtott és rám mosolygott.
Ez a mosoly kellett a nyugalmamhoz akkor, mint valami
fénysugár, ami a nyomasztó feketeséget követi…
Mennyit képes töpörödni és nőni egy szempárban pár óra
leforgása alatt egyetlen ember?
A csillár már darabokban hevert a földön. Ellentmondást nem
tűrő módon vettem elő a partvist és hetyke párját, a lapátot, majd
eltakarítottam a darabokat.
Ezután fellélegzett a szoba is.

– Elmentek – suttogta a néni, vagy inkább tátogta alig-hangjával.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy átöleljem. Szorított
szinte a néni, nem mondanám, hogy le volt gyengülve.
Elbúcsúztam, és más emberként léptem ki a nyikorgó ajtón.
A buszom tizenkét perc múlva indult.
*
A szakdolgozatom megírtam, négyes eredménnyel.
Három nap múlva olvastam a hírt az interneten, hogy özvegy
Harmatos Gyuláné, született Ugrai Juliánna életének 78. évében
tragikus hirtelenséggel elhunyt. Valami erő aznap a kezemet a
gyászjelentésekhez vezette. Tragikus véletlenséggel a
látogatásom utáni napon halt meg. Megdöbbentem, és tudtam, a
falubelieken kívül senki sem hisz majd nekem. A lakosokat pedig
hidegen hagyta mindez: ők már megszokták és beletörődtek a
Gonosz jelenlétébe. Mit is tudna tenni hatszáz öreg lélek ellene?
Nem tudtam megállni: visszamentem, hogy érdeklődjek. De
minden válasz titokzatos volt, olyannyira titokzatos, hogy
kiviláglott az ordító igazság: a kísértetek végeztek vele.
Hivatalosan baleset volt – de nem hiszem, hogy puszta
figyelmetlenségből fúródott volna bele egy üvegszilánk a
fejébe…
Ők tették. Ők, az alaktalanok. Az igazságtalanság ellen
kísértetiesen tüntető, igazságtalanná vált kísértetek.
Ezen a történeten marcangolom magam már jó ideje, nincs
éjem, nincs nappalom.
Olykor azt álmodom, hogy rémes lények csengettyűznek, de pár
nap, és itt a karácsony, és én mindent megteszek, hogy jobb
hellyé tegyem legalább a közvetlen környezetem világát.
Igyekszem a többi napon is így cselekedni.
Már abban sem vagyok biztos, hogy nem egy korábbi
rémcsengettyűs család ölte meg, jó pár emberöltőre
visszanyúlón ezt a szörnyű csapatot.
Már abban sem vagyok biztos, hogy csak álmodom azt, hogy
rázkódik alattam a talaj.
Olykor még abban sem vagyok biztos, hogy élek. Néha
csontvázként kelek ki az ágyból, néha kedves társalgásban
oldódok fel barátaim körében.
Semmiben sem vagyok biztos.
De befejezem az írást.
Valami zajt hallok a távolból, és hiszem: itt az idő.
Nem evilági zene, és nem lejátszóból szól.
Nem is élőzene.
Holtak játsszák.