A szellemi egyetértés lehetetlensége a létezés lüktetését
komponálja. Az elsimultság árnyoldala egy olyan iszapmasszát
tükröz vissza, ahol egy a sár és a gyöngy, halászni pedig nem
érdemes, hiszen úgyis áthalunk oda, ahol az örök harmónia
lakik.
A Minden egy „mindegybe” torkollik, az a sóvárgott óceán
egyszerre végtelen és semmi. Van egy örvény, ahol végül
minden eggyé válik, a szépséges gesztusok éppen úgy, mint a
félelmetes indulatok. A leheletnyi vagy éppen üvöltő
különbségek elvesznek. Az életben viszont egyik a másikból
kisétál, és azért teszi ezt, hogy újabb békevágyat érleljen.
A nihilnémaság lírai kedélyállapotát, az áramlást nem élhetjük
meg minden percben: minden nagy elfogadás egyúttal kis
bólintás a halálra is.
*
Mindenesetre most élünk, és itt élünk.
Körvonalak ostorával csapkodjuk az elménk szamarát előre, és
saját valóságunk fáklyásai vagyunk.
A Művészet számunkra lehet egy csipet szikrából kilobbanó
ősérzés a jelenben, de éppen úgy egy tiszta igazságként átélt,
egyszerű kifejezésforma; lehet bravúros formajáték, lehet a
misztérium kortalan brillírozása.
A buktató egyik oldalon összemosása gyöngynek és sárnak,
(„Mindenki azt fogyaszt, amit szeretne, nem vagyunk
egyformák”) másik oldalon pedig az egyén belső véleményének
megfellebbezhetetlen igazsága („Csak ez lehet művészet, mert a
másik elavultan szépelgő/bántóan földhözragadt”)
*
Én-ek táncolnak az esőben, de melyik az esőcsepp, és melyik az
én?
*
Nyilatkozhatok arról, hogy a többrétegűséget kedvelem a
művészetben, és nem áll hozzám közel az agyonkonkretizált,
valóságot felszínesen tükröző, ezáltal a felszínes
valóságértelmezést igenlő alkotások sorozata.
Nem mondok újat: versben az éterit, a jelenen átsuhanó
ősérzést, festészetben, ebben az érzékekre inkább ható képi
világban az érzékfeletti kibontakozást, zenében a bizsergetően
ismerős, és egyúttal mélységekbe rántó ambivalenciát,
szobrászatban az élettelenben megelevenedő rezdülést
kedvelem.
Ki kedveli? Én: én, a szimbolista, neoromantikus alkat. Egy
vagyok a sok közül? Valahonnan nézve mindenképp. Meglehet,
minden szemszögből.
*
Bárkinek alkatába tiporni, más szóval ízlését kritizálni egyet
jelent a lelke megsértésével. (Az már még messzebbre vezető
téma, hogy van egy réteg, amit úgysem ér el senki, még ha ki is
gúnyol. Megalázni csak azt lehet, aki hisz abban, hogy létezik
megaláztatás.)
*
Áhítattal csak a tisztes távolságból hozzá nem értő beszél
bármiről. Nem kedvelheti mindenki a legnagyobbnak tartott
művészeket. De nem is lehet valakit nem-kedvelni azért, mert
éppenséggel belső indíttatású az a népszerűért való rajongás.
És van divat, van külső nyomás, ami idővel nemesül, beépül.
Egyszerű játéknak indul, kikapcsolódó farigcsálásnak, és
életfilozófia lesz belőle.
*
A silány, és a szembeötlően egyedi alkotások minősítésében
valamiért mégis nagyobb az egyetértés.
A rétegművészeti körökben elismert alkotó, kikukkantva a „föld
alól”, értékelésben is kevésbé osztja meg a mindennapok
sztereotip emberét. Nem lehet vele vitatkozni – érzi mindenki,
rajongója, semleges szemlélője egyaránt, hogy mélységeket
hordoz, és őszintén lubickol a maga teremtette világban.
Kevés nagyobb egyetértés van abban az esetben, ha fricskázni
kell valakire vagy valamire.
A bóvli és a kincs mindenkinek más, valakinek a Nagybetű, van,
akinek a köznapi, azonban némi érzékeny szűrővel mindenki
rendelkezik.
Minden oldal a maskarákat veti meg.
Minden oldal az őszintét értékeli.
Mert minőséget, értéket alkotni és befogadni viszonylagos, de az
ösztönszerűen megérzett őszinteség vagy hiányának egyöntetű
ítélete kimondhatatlanul emberi dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése