Lépcső vagyok.
Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és
mégis. Taposnak engem, mégsem azért, hogy elnyomjanak és
azáltal jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél
érdekében.
Eljutni a következő fejlődésfokozatra.
Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik fokaimat a nálam puhább
anyagból szőtt létezők fel – és lefelé; én is
észrevétlen töltöm be funkciómat. Ha valamilyen bántalomban
szenvednek, vagy például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha
pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában,
legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá:
mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó
tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak
mosolygok.
Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam,
útra kelek, és befészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas
szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert
a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam,
vagy lebotlanak anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor
végre én is élhetek.
És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege
található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni
kivetülését az álmok terében, és a pizsama hónaljrészén.
Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.
Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a
halandókat. Sok rossznak az okozói, de mégis, lelkük hamvas
legmélyén fejlődni vágynak, jobbá válni, önmagukat keresve, vagy épp önmaguk
meghaladásának arctalan kudarcát zsarnoki vonásokkal elfedve.
Talán ezért sem adtam fel ezt az „éjjeli hobbim”.
Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az
egyikkel. Csak még nem tudom, melyikkel.
Egy biztos: szeretek lépcső lenni.
Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-
palántákba új reményt ültetni.
De most be is fejezem.
Még meghall valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése