Lépcső vagyok.
Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és
mégis. Rám taposnak, mégsem azért, hogy elnyomjanak és
akképp jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél
érdekében.
Eljutni a következő fejlődésfokozatra.
Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik a nálam puhább
anyagból szőtt létezők fel illetve lefelé a fokaimat; én is
észrevétlen töltöm be funkciómat – ha valamilyen bántalomban
szenvednek, illetve például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha
pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában –
legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá;
mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó
tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak
mosolygok elnézően.
Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam, útra kelek, és
belefészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas
szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert
a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam,
vagy lebotlanak, anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor
végre én is élhetek.
És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege
található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni
kivetülését az álmok tudatában- és a pizsama hónaljrészén.
Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.
Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a
halandókat. Sok rossznak az okai, de mégis, lelkük hamvas
legmélyén fejlődni vágynak, jobb emberré válni.
Talán ezért sem adtam fel ezt a „hobbim”.
Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az
egyikkel.
Csak még nem tudom, melyikkel.
De egy biztos: szeretek lépcső lenni.
Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-
palántákba új reményt ültetni.
De most be is fejezem.
Még meghall valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése