A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az
Ő teremtményei lennének az ott látottak és hallottak,
továbbsuhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott
el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe. Bár jobban
belegondolva, azok sosem tekeregtek igazán.
A Kísértet egy síkon létezett.
Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán,
pontosabban minden, Általa uralt kései órán – és nappalon.
Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.
Nem volt átmenet téltől nyárig; nem volt híd, mi összekötötte
volna a minden pillanatban frissülésre rendeltetett lelkeket.
Nem volt zene, csak zajongás, zörgés, neszek és rettegés.
Recsegtek az illeszkedés helyéről elcsúszott lemezek. Több ezer
éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen sem új lemezek.
Az pedig, hogy Ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az
átlátszó szájába rágottat köpje vissza észrevétlen a testtel
élőkbe, még csak át se villant rajta.
A Kísértet csőbe nézett, és megpillantotta saját látásmódját.
Ezen előbb elcsodálkozott, majd felháborodott, végül fújtatni
kezdett ősellenségére: a Szellemre.
A Szellem ezen csak nevetett. Ez felettébb zavarba hozta a
Kísértetet.
Hiszen Ő akart mindenekfelett trónolva kacagni, lekacagni a
szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak tisztelve, és
nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt; Ő akart
mindent, és egyáltalán, Ő akart – akarni.
A Szellem beérte azzal is, ami néha (vagy mindig) több. Ő nem
akart semmit, így sokszor volt talán túlságosan is halk. Nagyobb
volt kis-létében, mint a Kísértet, aki viszont kicsinyességében
volt hatalmas.
A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító
fénykévével.
A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált
ki.
A Kísértet követői zsibongtak, így hallgatott el bennük minden
muzsika.
A Kísértet ezen felbátorodva bőszen jegyzetelni kezdte a
gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta, majd
egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét.
De ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, az lesz az
egyetlen, a legfinomabb illat.
A tervek megvalósultak – csak a vesztességben megbúvó
Szellem volt egy kissé szomorkás, ám tudta, nem tarthat örökké
semmi, így minden rossz sem.
Végül, hosszú léleköltők után rájöttek a halandók: ez így nem
mehet tovább… De része volt a Kísértet a folyamatnak: meg
kellett tapasztalni Őt is, hogy értékeljék a Szellemet.
Ekkor persze, ahogy ez lenni szokott, néhány Szellemhívő
átzuhant a másik végletbe, és azzá vált, ami ellen eredetileg
lázadt. Így már nem sokban különbözött a Kísértet gyermekeitől.
Két gödör között járható csak az út.
A még továbbra is élő és viruló Kísértet egy napon nagyon
elfáradt, és békepipával kínálta meg a Szellemet.
A Szellem onnantól kezdve nem szívott többet.
A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte
teljesen – az Egyéniség testet öltött.
Pár alakjában ugyan még nyílharcba keveredett, de úgy döntött:
nem adja fel.
Az alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza táján
söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte.
Változtatott, mert Ő maga változott. Minden ház megtisztult,
minden szoba kísértetmaradvány-mentes lett. Végre kiderült a
hosszantartó elborultság oka: a Félelem.
Mitől félt a Kísértet a legjobban?
Önmagától, és attól, hogy világossá válhat: van élet a
rögeszméken túl, és életen innen is.
Van álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi
is az a minden, és mivel egy.
Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre egybeérnek, de többet
nem keverednek a még zilált fázisban tengődő rétegekkel. Hol
van Szeretet, éppen ezért körvonalazódnak az Egy-én-is-ég
határai.
Hol van rossz is az életben, de nem fakad rossz szándék a
lélekből.
Hol a Kísértet sírja előtt megállva rájön: Őt is, szegény kullogó
nagyravágyót is csak a testtel élők teremtették.
A Szellem viszont tudja: Ő az örökség: és ennek teljes
varázsérzésében behunyja szemeit, és teremt egy új
világhajtást. Frissen illatozik lénye, zenél beszéde, és szárba
szökken igazsága.
Nem semmisít meg semmit: átalakít.
Meglepő, de néha Ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a
tiszta Szellem-létre nemesebb, mint a legharsogottabb,
kísértetiesen
veszélyes részigazság.
*
Felébredtem, így valószínű, pislogni is fogok jó néhányszor. Ha
lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha kinyitom: Kísértet.
De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva
is lehet.
Elűztem belsőm szobájából minden oda nem illő neszezést.
Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért
semmiféle Kísértet.
Páncélom percről-percre erősebb, ahogy gyengülnek
múltsebeim.
De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem
magamnak páncélt.
Éppen, hogy könnyek szemüvegét levetve, és tisztábban látva,
érzékeny látásom és láttatásom az, mi kivéd azoktól a
kísértetektől, kiket valaha követtem.
Nyitott szemmel jár az, ki néha mer tapogatózni a sötétben.
Csak le ne verjen valami értékeset.
Még a végén a Kísértetre kenné az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése