A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az ő akarata lenne minden ott látott és hallott töredék, elégedetten tovább suhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe.
Bár jobban belegondolva, azok
sosem tekeregtek igazán.
A Kísértet egy síkon létezett.
Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán, pontosabban minden Általa
uralt kései órán és nappalon.
Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.
Nem volt átmenet téltől nyárig;
nem volt híd, mi összekötötte volna a minden pillanatban frissülésre
rendeltetett lelkeket.
Nem volt zene, csak zajongás,
zörgés, neszek és rettegés.
Recsegtek az illeszkedés helyéről
elcsúszott lemezek. Többezer éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen
sem új lemezek. Az pedig, hogy ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az átlátszó
szájába rágottat köpje vissza észrevétlenül a testtel
élőkbe, még csak át se villant rajta.
A Kísértet csőbe nézett, és
megpillantotta saját látásmódját. Ezen előbb elcsodálkozott, majd
felháborodott, végül fújtatni kezdett ősellenségére: a Szellemre.
A Szellem ezen csak nevetett. Ez
felettébb bosszantotta a Kísértetet.
Hiszen ő akart mindenekfelett
trónolva kacagni, lekacagni a szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak
tisztelve, és nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt; ő akart mindent, és egyáltalán, ő akart:
akarni.
A Szellem beérte azzal is, ami
néha (vagy mindig) több. Önmaga fejlesztésével.
Ő nem akart rombolni, így sokszor
volt talán túlságosan is halk. Nagyobb volt kis-létében, mint a Kísértet, aki
viszont kicsinyességében volt hatalmas.
A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító fénykévével.
A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált ki, ahogy az éjszakai
égbolt fenséges és a sikátor szennyezett sötétje sem.
A Kísértet követői zsibongtak, így
hallgatott el bennük minden muzsika.
A Kísértet ezen felbátorodva
bőszen jegyzetelni kezdte a gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta,
majd egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét: térítő igéjét.
Ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, ott az lesz az egyetlen, a
legfinomabb illat.
A tervek megvalósultak – csak a
vesztességben megbúvó Szellem volt egy kissé szomorú, ám tudta, nem tarthat
örökké semmi, így az emberiség alaptermészetének kihuhogtatott Rossz sem.
Végül, hosszú léleköltők után
rájöttek a halandók: ez így nem mehet tovább. Igaz, része volt a Kísértet a
folyamatnak: meg kellett tapasztalni őt is, hogy ne tekintsék a Szellemet
olyasvalaminek, ami akkor is rendelkezésre áll, ha már milliószor is
letagadták.
A még továbbra is élő Kísértet egy
napon nagyon elfáradt, és nem volt kapacitása már a nyílt pusztításhoz, ezért
régi trükkjét, a manipulációt vetette be. Békepipával kínálta meg a Szellemet,
aki viszont ezt elutasította, és inkább vitára invitálta. Ő elfogadta és
nevetett jólismert markába: elég lesz a bevált szólamokat hajtani, és végre
végleg legyőzheti őt. De arra nem számított, hogy létezése során először látni
és hallani is fogja, sőt mi több: érezni a Szellemet, így egyetlen gondolat sem
született benne. Ekkor beléhasított a felismerés: soha nem volt egy önálló
gondolata sem, így egy építő érvet sem volt képes megszellőztetni.
A természetfeletti rendje szerint
a Kísértet minden ártó, azaz kapálózó szándéka ellenére halványodni kezdett a
térből, nem sok mindenki hallotta meg ezek után szavát. A Szellem onnantól
kezdve nem szívott többet.
Pár alakjában a Kísértet ugyan még
emberek homloklebenyébe fúródott volna, de ez már nem hatott rájuk. Az emberek homloklebenye,
amygdalája, és egyéb része is erősebbnek bizonyult.
A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte teljesen – az
Egyéniség testet öltött.
A Szellem újult kedvvel vetette
bele magát a munkába. Alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza
táján söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte: maguk az
emberek is, akikből kivetült és szintetizálódott.
Változtatott: Ő maga
változott. Minden ház megtisztult, minden szoba kísértetmaradvány-mentes
lett. Végre kiderült a hosszantartó elborultság oka: a Félelem.
Mitől félt a Kísértet a legjobban?
Önmaga árnyképétől, és attól, hogy
világossá válhat: van élet a rögeszméken túl is. Minden tulajdonság és érték
illúzió addig, amíg készen kapjuk, és amíg meg nem dolgozunk azokért. Van
álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi
is az a minden, és mivel egy. Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre
egybeérnek, de többet nem keverednek a még zilált fázisban tengődő
rétegekkel. Hol van szeretet, éppen ezért körvonalazódhatnak az
Egy-én-is-ég határai.
Hol van rossz is az életben, de
nem fakad rossz szándék a belső világból, és annak leszármazottjából: a
gyakorlatból; hol nincs többé ok a befolyásolásra: ott ér véget a Kísértet, aki
fél Szellemmé válni, mert neki pedig az tűnt mindig is megsemmisítőnek.
A Kísértet sírja előtt megállva
rájön a Szellem: őt is, szegény kullogó nagyravágyót is csak a testtel élők
teremtették.
A Szellem tudja: ő egy letagadott, de viruló örökség: és ennek teljes átélésében
behunyja szemeit, hogy egy új világhajtást teremtsen. Ez a dolga, végre helye
is van itt, a Földön. Ennek a hajtásnak frissen illatozik lénye, zenél beszéde,
és szárba szökken igazsága.
Nem semmisít meg semmit, inkább átalakít.
Meglepő, de néha ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a tiszta
Szellem-létre nemesebb, mint a legharsányabb, kísértetiesen veszélyes
részigazság.
*
Felébredtem, így valószínű,
pislogni is fogok jó néhányszor. Ha lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha
kinyitom: Kísértet.
De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva is lehet.
Elűztem belsőm szobájából minden
oda nem illő neszezést.
Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért semmiféle Kísértet.
Páncélom percről-percre erősebb,
ahogy múlnak sebeim.
De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem magamnak páncélt.
Éppen, hogy könnyek szemüvegét levéve,
és tisztábban látva, érzékeny látásom és láttatásom az, ami kivéd azoktól a kísértetektől,
akiket valaha követtem.
Erősebb vagyok, mint valaha.
Nyitott szemmel jár az, aki néha
mer tapogatózni a sötétben.
Csak le ne verjen valami
értékeset.
Még a végén a Kísértetre kenné az
egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése