Sejtjeim megújulnak
Ebben a testben,
Nincsen semmi baj.
Minden rendben.
Minden érzet, ami most van,
Buborékká válik.
Ez a buborék egyre nő, tágul –
Képződik egy másik.
Minden, minden jelenleg bennem van:
Megannyi képzetbuborék.
Kérdés és válasz él ebben a testben,
Szellemem itt van,
És sokáig lesz itt még.
Nem várok: alkotom, mi nyugalom,
Egy-egy emlék hosszú suhanása
Végtagot rezegtetne.
Jobb felem a külvilág lenyomatát őrzi –
Kicsengés, koszló;
Bal felem énem saját belső válaszát –
Bentrekedt, hajlongó;
Még felremegne,
Rossz hullámokat vetne
A megbomlás szele,
De most először merem látni
Szálaimat
Önnön rendjük szerint
Kibomlani.
Újraszövöm fonalaim –
Kerülhetnék régi örvénybe,
Világérzet kavargó szennyverme
Köphetne kényére-kedvére,
Alakom
Egy csalóka rémálomvilág
És
Ez igazságtalan rémálomvilág
Színe-fonákja lehetne,
A sebezhetőség darálhatná tovább
A roppant érzékeny monstrumot,
Amivé emeltem magam –
De íme, most épül a páncél,
Ahová többé nem
Görnyedni jár az élet,
A levegő itt van.
Lélegzetté teszem, ami nyomaszt,
Képzetek tisztulnak le
Kész mozdulatokban.
Elmossa azt, ami nem kell
Ez a vadonatúj áramlás,
A múlt színes avarszőnyeg,
Feketén-fehéren lélegzem,
Minden semleges, minden jel önmaga,
Tovaszelel.
A Pillanatba fújom a feljövőket.
Jöjjön, amit eltemettem,
Jöjjön a kép, a lenyomat,
jöjjön a nagybetűs Félelem...!
Erőm abból építem, amit elmém elém görget.
Jöhet bármi – újraképzelem,
Újraérzem,
Kivédem, mozdítom, visszamozgatom
Egy tisztább állapotba.
Mi lecsapódott ezerszer,
Most párolog ki,
Nyílnak fiókok –
Jelen vagyok,
Víztiszta jelenben szomjazok,
Felülök.
Tudatosítok.
A szimbólum itt csak szimbólum.
A ' csak' is csak egy szó,
Kósza kihangzó.
Szeret engem a neszező éjlepel,
Szeret engem a körvonalazó hajnal,
Az éj néha csak éj,
És a hajnal is csak egy újabb napszakkal
Beköszöntő külső zaj,
Ami egyre tisztább
Ha nem figyelek, akkor is lélegzik,
Marad háttérzene.
"Itt vagyok veled!" – dobogom,
Perceim a jelenvalót isszák.
… Megfeszül most a bátorság karja,
És én visszaszorítom.
Mély levegőt veszek.
Orron át, tüdőn át
Gyomromban is érzem.
Szíven át - éltető oxigén
Átsegített sok-sok éven.
Most talán nehéz,
A katarzis végül majd körbeölel,
Sikerül és pont.
Belélegzem a csendet.
Én most
A valóságban vagyok.
Köszönöm az életnek
Ezt a tanítást is.
Jól vagyok.
Jól leszek.
Élek, tapintok.
... És
Átadom magam
A gyönyörű levegőnek,
És bármilyen képzeletkocka jöhet.
Jöhet...
Jöhet.
Érzek, képzelgek.
Minden érzésnek színe van.
Lám, látok is egy szép színű követ.
Nekem most mindenem megújul.
Parázson járok, hogy megpillantsam
Azt, aki lehetek és leszek.
Csiszolatlan ékkő-kupac,
Mi bennem úgy dúl.
Jelen vagyok.
Felselymezem az érdeseket.
Kifelé tekintek.
Ott, ott az a valami:
Minden jellemzőjét felsorolom.
Belsőmet zene tükrözi.
Vagyok és létezem.
Nem kell – nem lehet most hajtani.
Pihenek, még ha nem is érzem
E pihenést rendjén valónak,
Régen sem volt tökéletes, vágyott,
S elért minden…
Most
Előkészítem
Mindenemet: az időmet
A még jobbnak.
Megérintem mellkasommal tenyeremet,
Mi mögötte él, hány órát dolgozott értem?
Itt az idő, hogy műalkotássá merevítsem
Mindazt, amitől
Valaha féltem.
És felvértezzem magam az ellen,
Ami addig mart, ami zavart,
Ami messziség.
Itt áll, hív valami más,
Valami rögtönzött. Érzem a talajt.
Körkörös vonalak már az örvénylők.
Olyan különös:
A szenvedés
Mégsem örök...
Újjászerveződök.
Frissült minden.
Épülök. Ha kell, sokadjára.
Végre-valahára
Tenyeremen hordozom Életem.
Az utolsó rettegett kép, amire
Új választ adtam
Pernyeként hull belső horizontom előtt.
Végül
Kilélegzem azt a vonalat,
Ami lehúzott,
Ami töretlenül
Eddig megtört.
Fellélegzek.
Mindegy, mi volt,
Mindegy, miért.
Létezem, jelen vagyok.
Éltem...
Élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése