2016. december 18., vasárnap

Télbeszédek III - Töprengés a Történet felett

Hópelyhek és jégkockák kérdőjellé formálódva lebegnek az égen.
Töprengnek épp, lehulljanak-e.
Ha lehullnak: előbb-utóbb elolvadnak.
Ha fent maradnak - beolvadnak a többi közé.
Vonatkoztatható-e emberi viselkedésformára vagy épp természeti törvényszerűségre a fent leírt mondatok bármelyike is, vagy az egész csupán egy szócséplő, önkényes metafora-mímelés?...

Hol volt, hol nem volt a történetéhség.
Hol lehetett, mert szebben lehelt igazat, az általánosságra korgó lélek.
A történetiség bizony a véget nem érő út, (és a négyzet); az önmagába visszatérés (és a kör) pedig a "nagy igazak" és az azokat roppant szárnya hatókörébe vonó Hangulat birodalma.
Hogy melyik váltja meg jobban azt a világot, mit magunkba zárva élünk, egy olyan kérdés, melyet egy lehetséges válasz csak korbáccsal sújtana.

Tél van.
Vízválasztó felnőtt-és gyermeklét között a kérdés: szereted-e havat?
Akármi is a válasz, figyeld meg a szemét... Néha csillog-e belőle a remény, még ha fel is vette a túlfelnőttség áthatolni nehéz álarcát; néha, embertelenül érzékeny - épp ezért leginkább emberi - pillanatokban felcsillan-e a szeme bármi hallatán, láttán is?
Ha igen, akkor mindegy, szereti-e a havat, vagy bármit: megmaradt benne a csodalátás.
Ha nem, akkor hempergőzhet bár nyakig a habfehér, hűs télmorzsákban - megette a fene az egészet!

De tényleg, van-e reménytelen eset?
Habfehér (nem) hűs, télmorzsákkal teleszórt, csodalátó lelkem minden ízében tiltakozik ellene.
Mindenki keverék-lélek, korccsá viszont épp az teszi, ha feleslegesen ítélkezik.
Akkor meg holtmindegy, mit szeret, és mitől irtózik.
Van, akinek a pelyhes, cirrogó, és álomszemű cirmosoktól támad öklendhetnékje - mégis tisztább, mint egy ilyen jószág a legnyelvkoptatóbb önnyalakodás után.
Viszonyítsunk - csak ne vigyük túlzásba! Különben kihullnak a kezeink közül a jelenségek határainak még megmaradt szilánkjai.


Miért is írunk? Talán egy pillanatot örökítünk meg, mely egyszerűségében megható, mégis, mélyebb minden, eddig leírt bölcsességnél. Mélyebb az álmok birodalmába kapaszkodó gyökereknél, s magasabb a fényes eszmék egét szúró faágaknál...
De írhatunk bármiről. Igen, most a télről kellene...

Hogy jutnánk közelebb a Nagy Igazsághoz, ha mindig elkalandozunk?
Azt mondják, az út a lényeges, vagy mi.
Ágazzunk hát szerte, váljunk eggyé a kacskaringós indákkal, legyünk mi azok - aminek létébe nem mertük soha beleképzelni magunkat?
Akkor pedig nem lesz több kétségünk - hazaértünk.
Vagy mégse?

Csillannak az összecsengések a vers végén, s minket, költeményélvezőket elbűvöl e rímragyogás, ez a költői képsziporkázás, e mélyen megsejtett tartalom, melyet talán még a zene sem képes felidézni.
A szavak hatalmasak ugyan, de a Pillanatok égiszéből nőttek ki.
És nincs két egyforma vers, de szó sem. (Tényleg, hópehely sem!) 
Érzés, érzés, érzés.
Repülő, repülő, repülő.
Papír, papír, papír.
Látod a fehérségről finoman átszikrázó különbségeket?
Én is. 
De néha én sem.

Néha ilyen, néha olyan értelmezést dob a "kedélygép".
És nem kell mindig bátornak lenni, és erősnek sem, nem kell pozitív tulajdonságokkal tele lennie a szellemi kosárnak - mert kivel ne fordult volna elő, hogy véletlen kiborította vagy elhagyta kincseit?
Ha mindig vele lenne minden - nos, akkor is tudná értékelni - de az a kedélygép elvesztené előtagját. Kiszámíthatatlan misztériumborzongás és kiszámítható tudatosság keringője ez az egész élet.

A téllel sokan az ürességet társítják, azzal meg valami kerülendő, mindenképp negatív dolgot.
Aki olykor kiüresíti elméjét - (és táját, ha épp egy kósza, ittragadt isten), az üresfejű?
Nem inkább a szennyezett gondolatok adják a fejkukóság valódi lényegét?
A felszínesek is, de valaki inkább legyen tündérrózsaszín szemléletű, illatos, színes műcsipával felvértezett, mint a gyűlölet átható bűzmirigyeit hóna alatt tartó - üreskezű!

Ezek itt fent gondolatok a télről, vagy a télben, vagy csak szimpla eszmefuttatások, melyek speciel télen keletkeztek.
Véletlen-e?...
Talán az évszak mégiscsak befolyásolná, hogy milyen értelemcsíra bontakozik gondolat-, majd kimondott szókehellyé?
Sosem tudjuk meg talán.
Ha két perccel később kezdek írni - vagy engem két perccel később ír meg a gólya - merőben más lenne minden?
Lehet.
És ebből a "lehet"-ből bomlik ki a legszebb "hol volt, hol nem".
A történetek története - Mi magunk.

Kellemes tavaszvárást mindenkinek!

2016. december 13., kedd

Ez az éj más

Ez az éj más.
Kioltott Napkanóc. Egy pillanatra még látszik viaszhamvadásba omlott arca. De már érezni a jövetelét továbbvivőjének. Neki, a csillagszekérnek. Ábrákat lát bennük a szem. Torzított mása az örökkévalónak. 
Ugrás... és éjfél. Ilyenkor még nagyobb a hasonlatok patadobogása. Mélyülnek, sűrűsödnek a rejtett igazságok kocsonyás rétegei. Miért is kocsonyásak? Mert reszket belőlük a reggel rettegése. 
"Még utoljára hadd..."- visszhangzik az álmomból kivetített messziségben tiszta, ősi nebulók óhajba csomagolt jajszava. 
De már késő. 
Az éjszakának befellegzett.
Igaz, hajnal sincs már... Így az éj is értelmét és életét veszti.
Csak merő jellegtelenség. Szmogszörpöt kortyol a műanyagpohárból a műanyag-nebuló.
Csing-ling - altatódalok. Valaminek szépsége akkor nyílik ki, ha fagyott. Ha révedt. Múltba, jövőbe, tekintetbe? Olyan nagyon mindegy. Elégikus utópia-sóhajok.
Eretnek-eszmék. Máglya - nemlét. Felejtsük el a múlt borzadt pillantását?
Hisz minden éjben visszaköszön!
De talán ezen az éjen nem.
Mert ez az éj más...

Nappali elmélkedő

Perzselő hőjét hinti szerte a sugársavba vont tájék.
Horizont dobogása a Napkorongba kúszva átég
valami evilági, sárga végtelenbe. S az ég remegve
árnyékát veti az enyhelyes víztükörre - hogy életté ne,
de lehetőséggé váljék.

Karmazsin-magma  tojás-képmása plöttyed odafent szét.
S a mennybolt mindig keretébe fogadja emlékképét
az egykor szebb korban sugárzóknak. (Ne menj még!) Van-e Holnap? 
Kérdőjel hada olvad, porszikrákkal keringőzve porhad,
ma fehérebbek a pernyék...

Arany zamatát terjeszti szét erekben a nappal varázsa.
Fénye búsan izzik, hajója bár felszínen siklik, és álma
is csupán seb-ellensúlyozás. Képzeletvermekbe nem ás,
mélységet sirat a Látomás, de a halálban sosem más
az új ébredések vágya.

Az odabent maradt

Felhőszeplős már az ég.
Szállt a hajnal is tova.
A munka a mindenség
zengő halottas tora.

Siratjuk a csillagtáncot.
De sarkantyúzik a Felkelő.
Pördülő reggeli álmok - 
űzi a Talaj-zaj, s a szellő.

Mindenki jár-kél:
odabent csak én maradtam.
Enyém minden tér,
de nem lettem dologtalan.

A gondolkodás egy cselekedet?
Hess! -  így a Kerék nem forog!
A belső és külső ütközetet
gyászolja a reggel. Korog.

2016. december 12., hétfő

Télbeszédek II - Ritka, mint a fekete egyszarvú

Egyszer volt, hol nem rázott még senkit a kétszázhúsznyi volt, csak az érintetlenség dalolt, volt egyszer egy hószín birodalom. Valójában csak az emberek nem jártak arrafelé. Volt valami emlékszép, selyemhűs sugárzása a helynek, azonban lezárult a hely kapuja rögtön, mikor a valaha élt legfurább teremtmények közelgő léptének akár csak egy hangyányi gyanúja is felmerült.
Halk illat rejtjeles füstje terjengett a levegőben, és finoman csörgedezett az itt lakók ereiben a csend, azonban, ha embert sejtettek, azonnal foszlani kezdett az illat szó szövete az égbolton. Bársonyos búgással adta az egyik itt lakó a másik tudtára, ha nemkívánatos neszt vélt hallani. Így maradt hát ez a vidék ismeretlen a teremtés kétlábú tagjai számára.

Azonban a lélek természete emberfeletti, vagyis inkább: emberentúli. Ugyanúgy kiközösítik vagy éppen megvetik a másságot példának okáért, bár ez előbbi nagyobb fájdalommal sújt.
Nemrég esett meg, hogy az itt élő egyetlen fekete egyszarvú megelégelte azt, hogy gúnyolják, tiporják, és gyalázzák környezőbe olvadó társai; így, mikor a legporhanyósabb volt a nagy utazásra csábító, hófödte táj, és nem botorkáltak már végre a percek, hanem izgalomgyorsan száguldottak előre, akár ő maga, még tekintete hajnalán; nos, útnak indult az emberek felé.

Nem tudta, merre megy, de ez nem okozhatott gondot: ösztöni volt, talán a legösztönibb mind közül, s akik talán éppen ezért fehér dölyfösséggel pillantottak le rá.
S hogy miért indult el? Nem csupán lázadásból, ez az egy biztos. Nem a "csakazértis" vezérelte útján, hanem a puszta kíváncsiság: létezhet-e birodalom a gyűlöleten kívül is?... Két szemével kell látnia, hogy tényleg gonoszak-e az emberek!

Hamar ott is termett egy házikó előtt. Talán nem is tudta, milyen különleges érzékkel talált rá az egyébként nehezen megközelíthető, kis településre, és hogy épp melyik időszakot tapogatta ki érzékeny, ám kemény csápjával.

"Ki kopog ilyen furcsán?!" - hördült fel a házigazda; majd, mikor megpillantotta a mitikus lényt, majdnem elájult, kedves nejének kellett bicsakló lábaiba erőt lehelni.
A feleség imbolygó szemekkel méricskélte a jószágot, majd rácsapta az ajtót.

Lehajtott fővel ballagott tovább az egyszarvú.
Már vagy harminc kilométert elszenvedett lába és lelke, de az ég valami ismerős fehérét szemetelte - igen, itt is van hó! Pille lobogással sütött át lámpák arany nyalábja az ezüstös varázslaton, amit Fehérfalván - otthagyott lakóhelyén - csaknem ötszáz névvel illetnek.
A képzeletet ingerlő, habtiszta látványtól, és az eddig felgyűlt feszültségtől könnyek eredtek le szeme felhőiből; fekete, hatalmas, ám merő ragyogású ékszercseppek.

"Talán csak általánosítottam, hiszen négy család még nem a világ összes családja; talán kétes társaim valóban csak rosszul ítélték meg az embereket, és valójában az Ég vadhajtásai vagyunk mind - egyek! Elvadultak, tökéletlenek - de egy gyökérből fakadók!"

S ahogy ezeket kigondolta, még hatalmasabb pelyhekben kezdett el hullani a hó.
Ám a józanság kezei kalapácstanyának használták elméjét -  és ahogy dübörgött előre a valóság szekere, úgy állt le a mámorkerék.
Nem sóhajtott, nem sírt többé, s miután az ötödik helyen is csak fojtott kuncogás, vitriol-válasz, és szemébe bele sem pillantó ajtócsapás fogadta, rá kellett jönnie: talán igazuk lehetett a fehér egyszarvúknak. De leginkább az a legnagyobb igazság, hogy ő bárhol is legyen, minden sorból ki fog lógni. Elindult hazafelé. Vagyis lakóhelye irányába. Hazája nincs is, míg őt sehol sem szeretik.

*

Kinn, a havas tájon egy eltévedt gyermek panaszos jajongása vert visszhangot.
Akár gondatlanság, akár valami megbocsáthatóbb okozta tévelygését, a szülei kétségbeesetten keresték. Épp szenteste volt, és beleremegtek a tudatba, hogy elveszíthetik egyetlen kincsüket.
A gyermekien zimankós hangokat csak ő, a csavaros szarvjárású hallotta meg.
Az utolsó ház felé vezető út, ahova szintén nem fogadták be, még meleg volt az egyetlen fekete egyszarvú lábnyomaitól.
És ő, a fekete egyszarvú érezte. Tudta, sejtelem ereje derengett benne: elvezeti szüleit a gyermekhez!
Bár már előtte kint keresték égen-földön a kicsit, egy pár percre behúzódtak kis házukba pihenni. Hogy ez mennyire elítélendő, döntse el az, aki nem egyszarvú.
Épp akkor jött ő - vagyis Ő, a fekete unikornis, és érthető módon nem tárt karok fogadták. Egyébként a természetgyógyász házaspár misztikus szemléletű volt, így ők voltak a legkevésbé meglepve azt illetően, amit vagy akit láttak. Mert Ő, az ében, kitaszított egyszarvú még a fehéreknél is páratlanabb volt: nemcsak létében, hanem lényegében is különlegességet hordozott magában.
Bölcsessége, bizalma, és hinni-tenni akarásának összeegyeztetése egyedülálló volt - nem csak a maga nemében.

Így hát szinte röpködött az iramtól az éjszín unikornis, félúton a gyermeki valóság és a szülői rémálom között; s azonnal felkelt, mikor hanyatlásnak indultak lábai. 
Újra megkocogtatta, ezúttal nem félszegen, hanem határozottan jóval nagyobb fáradtsága ellenére a ház ajtaját.


*

Mikor végre átölelhették az ösztönöknek makacsul engedelmeskedő szülők az elkóricált gyerkőcöt, szinte el is feledkeztek jótevőjükről. Hogy ki volt az, aki ügyesen rávezette őket a helyes útra, mely egyenes út a leggöröngyösebb, ám legszebb birodalomba: az egymásra figyelés szentélyébe. Arra a tájra, mely nem csak nevében havas, hanem lelkületében szintúgy.

A hátulgombolós huncut viszont nagyon is eszébe véste az unikális unikornist, és szinte toporzékolva követelte, hogy vigyék haza. Bizarrnak tűnő ötlete hamar megvalósult, és nemcsak a szentestét, hanem az egyszarvú további életét is együtt töltötték.
Igaz, azóta a gyermeket is kiközösítik társai - de kit érdekel?
Nem rázza meg őt - őket ez különösebben.
A barátság erősebb minden Volt-nál.

Simító parancs

Talán észre sem veszed,
tapaszod alatt a seb
már rég begyógyult.

Koszmoszatok lepik be lassan.
S az áporodott sebtapaszban
újra fáj a múlt...

A hegek játszi tánca
csap át simogatásba,
ha nem hordod túl őket.

Miért is tennél ekképp? Végre
nyúl a Tovább lehetősége
feléd, csak feléd törtet.

Talán észre sem veszed,
a bőr legszebb, ha vedlett - 
dobd el rögtön tapaszodat!

Idejében tedd meg, és akkor
a sebnyalogató haragtól
valami lüktetőbb fogad.

2016. december 8., csütörtök

A csodák csokrai

Friss illatú, lila hajnalokon,
hol az eszme az érzéssel rokon,
az erő lágy árnyaival a reményindák
fákra tekergőzve, ahol az éj sem kiált
csillagaiért, csak békefuvalomból leng -
halk fonják körbe a világ hullt kelyhéből csent
szomorúság-esszenciát, s e néma roppanás
belevész a tátongó nesztelenbe, hogy ma láss,
ma jobban láss, mint amit a tegnapmocsár
süllyedéséből a jelenbe áthoznál -
s ebben a finom sziromnyi, üde létezésben
könnykövek görögnek le a szívszikláról éppen.

Könnyű lesz, hajlékony gyönyör a lélek,
ahol többé nem tokosodva ébred
az ember, újra telve lesz értelemmel - 
- elé az álszikár sors bármit is seper -
e szépségben mélyen megbúvóval,
nem lesz már lélegzete hunyt sóhaj;
parány árnyak tükrében fel-felszikráznak
tekintetek, mikből párolog  a bánat;
egyedi hiba Benned az egyetlen tökéletes,
bukás a legcsillagosabb ötös, így hát mélybe vess
pillantást: melyik az az irány, miből boldogan fogsz dobbanni,
s a pirkadatszirmokból reggellé nyílnak a csodák csokrai.

2016. december 7., szerda

(Önmagába zárul)

Mondd, mit jelent, mi az a kérdőjel?
Két üresség közt most épp felkiáltok!
Továbbgondolva burkolok köddel...
be mindent, pontot sosem téve várok.
Te ne tégy így, szólítsd fel lelked azonnal!
Ne bontsd ki belsőd, csak, mikor azt muszáj;
bárcsak lehetnék egy tiszta lapnyi óhaj! - 
minden visszatérés újabb az újnál

2016. december 5., hétfő

Képmásvilág

Feketén szállongó csillagpor:
varjak tolulása az égen,
erezet fák levelén, ahol
villámlás rugózott nemrégen;
Bolyhodzó, fürtös gomolygás szerte:
pitypangra zuhanó fuvallat,
avarkávé kavargó tengere
fehérré ébredve nyugodhat.

És csak morajlanak halkan tovább
az egybehullámzás cseppjei,
lelkesen áramlanak a csodák,
nekünk, Nekünk kell felfedezni;
Csendül eggyé, mit csak lopva
reméltünk, hogy illeszkedhet,
minden rész egy világ, hogyha
minden világrész egy felleg...

2016. december 1., csütörtök

Tisztult értelem /Egyperces/

Rég nem ráncolta már így az orrát. A gyűrött nóziból áradó levegő elegyedett a piszokkal, kaptatott a légkör véráramában, és ez nem töltötte el jó érzéssel.  
Igaz, most nem ő töltődik, hanem az a bizonyos koszveder. Mimikája egészen torz lett. Olyan, akárcsak a masszírozás - kellemetlen és gyönyörteljes egyúttal. 
Aztán megsóhajtón felkönnyebbült. Ülését berekesztette - felállt - majd törölni kezdte bőszen.
És lehúzta. Egy pillanat... és i...nem!! Ez nem lehet! Még ott is van egy kis darabka, te jó... Verejtéke gyöngyeit igazzá csiszolta a tudat - még senki sem jött ki félig elvégzett munkával ebből a börtönhelyiségből.
Egyszerre csendes csobogás hangja és szappan illata vegyült a levegőbe.
Tisztult tőle a kéz is, és valami kerek dolog.
Fellélegzett, mikor végzett végre a dolgával.

Az igazat megvallva sosem szerette ezt a régi típusú, spirálos lámpabúrát tisztogatni...

Külmorzsák

A képzelet kapuja nyitva maradt.
Más a semmitmondó, mint az álmodó.
Egyiket őrzi a tömeg, másikat lakat.
Melyik egyik, mely másik, (nem) változó.
*

Vannak világra zúdított bömbölések,
s vannak a szerényen tűrt szoborsebek.
Hogy jobban majd melyiktől köhög a lélek? -
Ordító és elfojtó markol kezet.
*

Sivár csinnadratta. És a kizsákmázolás.
Érzés már nincs - halott bent az öreg kisdiák.
Borzadt vad először agancsával árkot ás.
Hálásan kacagnak falakon a trófeák.

Ellenlét

Eláll a lélegzet - újra élni kezdek.
Már alig várom, hogy nagyon várjam.
Kontrasztok mögött az örök lényeg remeg,
a nyelviség elvérző árkában.