Még mindig nem tudom felfogni, hogy meghaltam.
Hirtelenjében nehéz lenne megállapítani, mivé is lettem. Csak arra a hosszú, fülcsikorgató sípra emlékszem, aztán szerintem kimaradhatott egy jó pár óra a szellem öntudatlanságában... a teljes nemlét áthatolhatatlan betonködébe sújtva.
Azóta talán újraszerveződtek, és energiákká gyűltek lényem láthatatlan részei – még ha korábban nem is hittem az ilyenekben – ehhez pedig idő kellett.
Mindenesetre, ki tudja, hány perce itt lézengek a kórház meglepően meleg falai között.
Vagy csak most kezdtem el így érezni?
Érezni a falakból kiszűrődő reményt, utolsó kapaszkodások ujjlenyomatainak zsigereimbe vájódását? Süvöltőn hideg félelem érzése ugyan, mégis forróbb, mint bármely csókba rejtett üzenet.
Nem tudom...
Olyan zavaros ez az egész, mint az ember lelki sivárságától szennyezett folyó, melyet csak egy világvégi felismerés elsöprő ereje képes újra megtisztítani.
Szeretethőmérsékletű bizsergés járja át most minden ízemet, és a környező kiterjedt valószínűtlenül szépnek tűnik számomra.
*
A tudat még a lehető legnagyobb mértékben ijesztő és szokatlan, hogy meghalhattam (főképp, hogy ilyen értelmetlenül, balesetben), de ahogy elnézem az addig sosem látott színes rezgéseket, amik mindent és mindenkit áthatnak, rájövök, nem is olyan rideg ez a halott lét. Hiába vagy még a testedben, ha lelked reszket... S hunyhatsz bár bele a gyertyafüst kanócnémaságába, ha érzel még valami melegséget.
Halott lét... Micsoda ellentmondás! Talán ez az ambivalencia adja az élet sava-borsát?
Én már csak tudom.
Nem az élet ellenkezőjét élem! Illetve nem úgy...
Szakasztörést eszközölt felém a sors, de a dolgok mögött lappangó folytonosságot nem téphette szét.
Túl sok vagyok most, így, nem-tapinthatóan is. Még ha többet is látok, s láttam őrangyalom egy pillanatra, ahogy túlvilágian szép mosollyal intett felém, mikor a testem felett lebegtem azelőtt a végzetes képszakadás előtt... Jelen pillanatban magányos vagyok.
Mégis, maga a Gondolat lettem – abból pedig van egy pár, nemde?
Az Érzés pedig? Kiárad a gondolat testéből, de csak hogy vissza is térhessen belé újra.
Mikor minden elsimul, és békébe tömörül össze, és ahol végtelen a nyugalom: az a halál. Földöntúli igazságú harmónia csak az elmúlás. Tézisek és antitézisek kardján megtörik a földiség fénye... De ez itt – másmilyen fény.
Mindent átható, legmélyebb, legszétterjedőbb érzés most sajátom, ami keringőzik a csodákkal, felszállva, álmatlan magasakig, hol már nincs szomorúság... Maga a Magasság, a Felszállás ez a világi szemmel nem látható nagybetűs Érzés.
Szüleim arcán most leginkább legördülő.
Lecseppenek legkedvesebb szeretteim arcán, mint érzés, annak az időnek az emlékét gyászolva, melynek kezdetén még csak gondolat voltam.
Most is vagyok, csak másként.
Milyen érdekes is ez.
Kitépődtem, mégis véghetetlenné lettem; elveszítettek, valahol mégis visszakapnak.
A veszteség kése most beléjük hasít; mindenkibe, aki valaha szeretett.
Ó, bár tudnák, hogy továbbra is élek...
De hol? Ez még számomra is kétséges. És ijesztő.
Bár romantikus alkat voltam mindig – és most már az is maradok – nem igazán hittem az örök üdvöt ígérgető Mennyországban.
A plátói szerelemnek sem voltam soha híve.
Most már nyugodtan beszélhetek, sőt, kiálthatok is, bele a messzeségbe – bár a szelek visszhangjába rejtett válaszhoz még nem elég vájt a fülem.
A fülem?! Miket nem hadoválok összevissza!
De hogy is mondhatnám máshogy?
Olyan lett hirtelen minden, mintha beszélni kellene szavak nélkül.
Egy biztos – egy darabig még itt leszek.
Hogy utána mi vár rám?
Tétje nincs, az tuti.
Vagy halála után az ember ne legyen már semmiben biztos?
Lehet, hogy a nagy idealisták a legnagyobb kétkedők?
Mindenesetre a csak testi létet ők vétózzák meg leginkább.
*
Suhanok kifelé a falak mögül.
Olyan most, mintha a levegő mindig felkarolna, és táncba hívna – különös élmény.
Ó, milyen tragikomikus! Mit meg nem adnék, ha csak egyet szívhatnék! Amekkora dohányos voltam, lehet, ha nem ilyen fiatalon, hanem húsz év múlva halok meg, akkor épp ez a szenvedélyem tett volna a sírba...
Komikus lenne pedig, ha a fülébe susognék annak a negyven körüli férfinak, adjon egy slukkot! Még ha hallaná is – minimum halálra vagy tűzesetbe ijeszteném. Én pedig úgysem érezném azt az ízvilágot...
Nézd már, a kedvencemet szívja – dupla pattintóst!
Kész abszurdum! Erősebben érzem az aromákat – a földi élvezetekről mégis le kell mondanom egy éle... És már megint a nyelv. Az a szemtelen, tökéletlen, de esszenciális nyelv...
S hogy mit látok ebben a férfiban? Érdekes, de mindent.
Ezer immanens gondrebbenést, melyek örök bábként tengődve sosem válhatnak a Kimondás pillangóivá.
Durván elfojtós az ürge.
Épp az édesapjával sétál, már jóval a kórház területén túl, én pedig siklok együtt velük. De egy gondolatomba kerül, s máris ott termek, ahol akarok.
Hová is akarhatnék?...
Arra gondol ez a jól öltözött, kedves arcú úriember, miért is nem vitte hamarabb vizsgálatokra az apját... De az apa meg fog gyógyulni. Még vagy tizenöt évet biztos él az öreg.
Ő igen.
Balra fordultak. Tartok velük.
A cigaretta elparázslott.
Én is.
Kiráz a hideg, megborzongok. Nem tudom, honnan tudhatom ezeket – talán a halál után megváltozik az elme szerkezete, és helyet cserél a tudat és a látszatnál gazdagabb tudattalan? Hát ő lenne mindennek a fő sodróereje?
Azt hiszem, még sokat kell fejlődnöm.
Lehet, hogy újjá kellene születni?
*
Régi szerepem, alakom a Sohákba fúlt, és tonnányi fájdalomként él tovább. Minden Soha lefial, és ezer apró, még fájdalmasabb sohák lebegnek, és keringőznek a levegőben. Varázsos zenére táncolnak, de mind csontvázból van, bármilyen gyönyörű, elegáns ruhába bújt is.
A lélek megannyi gőzölgő, életmeleg tányérja egyszerre törik össze.
Mégis szép ez az egész. Mint egy mélabús költemény: szomorúság vizében oldódik fel a szépség pezsgőtablettája.
S bár sziklákhoz csapja az érzékeny, belső szöveteket a Hiány minden egyes perc-megnyilvánulása, hogy aztán ezer zúzódást hagyjon maga után, s a tenger csak zúg, hullámzik és fogad továbbra is vígan, még ha a sérült csapódások nyomát nem is képes letörölni – mégis úgy érzem: élek.
Nem jobban persze, mint bármikor, nem paradicsomkodom itt, hiszen mindig is élveztem a földi pillanatokat – de itt is jó! Még furcsa, de kezd egyre élvezetesebbé válni.
*
Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik.
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...
… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá...
*
Örvénylik, feszít, húzódik.
A percek is, a belső világ is.
De csak most...
Itt az idő. Megszűnik az Idő...
Még utoljára visszanéz a szellem, hogy lássa, mit hagyott maga után.
Örökséget vagy veszteséget?
Már nem lehet tovább holmi világok között ténferegni, a homállyal csereberélni fényvillanást, hogy áthasítsák egymást, mert ugye csak az álvalóságban ellenség fény és sötétség, a képzelet valóságában kezet ráznak és egymásba kulcsolódnak; nem lehet tereferélni angyalokkal, vagy éppen aurát kóstolgatni... Nem... Csakis most kell! A köztesben kell élni, nem ott, honnan indult el minden, s hová vissza is tér, s hol minden időtlen és határnélküli. Nem is lényeges igazán. A földiség ideje – a cselekedet ideje.
Címszavakban ennyi az élet.
*
Azt hiszem, tényleg meghaltam!
Látom a fényességet, mi tudatom költeményének legelső zsengéje.
Ki ez az angyal az út végén?
Mostantól fel kell fognom, hogy tényleg élni fogok...
