Szemezis

Lét sivatagtudatába zárult fiú,

menekülnie muszáj

önmaga elől,

a Tan: minden érték rajta kívüle

van, megszerzendő, 

önállóan ő maga nincs,

a magány is

ősök hangját fuvallja vissza.

Ki ő? Ki ő?

Ott kezdődik, ahol már e kérdés halott.

El kell hinnie, hogy feladhatja önmaga

kozmikus megismételhetetlenségét,

nincs tétje, nincs súlya tettének,

földi létének,  

a köldökzsinór messzebb kell nyúljon,

mint az oxitocin.

Hason fekszik, mégis felfelé vágyik,

és be kell zárja magát önképe

Thanatosz templomába.

Kísértő alakot kell öltsön az életjel hullámzása,

megdermesztőn kell fiúra nézzen

csupafog Amygdala, 

hogy belefagyjon ősfélelmei tudatába.

Így dönti Neurogenezist az Egyetlen Gondolat Táblája,

a kézbe illő kő ötlete megkövül,

És ekképp válik vérszomjjá a víz szomjúsága, 

Ezt kell hogy örökül hagyja.

 

Védenie kell, ha kell, teljes testével, ősi

amorf fél-elme alakját,

Amygdalát, a megtörése pillanata volt

képlékenysége halálának lepketánca,

hamutömb lett szemlélete.

Félelme létét magán kívülre helyezte, elhatárolta,

és mint ősit, imádni kezdte.

Valami erő a fiú szemére dobta a leplet,

Onnantól van fehér léthályog a szemén a fiú

világának,

Azt a szűrt képet kell hogy világnak higgye.

Ezt az erőt vélheti csak létező legjobbnak,

nevezve Mindenhatónak.

Ami tudati rabságba vonta, 

azt imádja, hogy elnyerje

majd a látás kegyét odaát.

Zenéje

a reménytelen szeretetlenség

vakhitének dallama,

ez lelkisége alapja, ezt hallgatja,

hallatja,

forgatja,

forralja.

 

Évszázadok vérkeringésének

útját

sok rög állta,

a Rög, a Kötöttség igazulása mára

odáig jutott,

hogy vannak helyek: földi fejek, ahol nincs földi tétje

a földig rombolásnak.

 

Ez az eszme, akár zárt barlangos testben

fel-alá járkáló, megszomorodott,

hiábavaló cseppek vesszőfutása,

megszállott, robotikus prejakulátumtánc,

Amelynek örömrésze bent ragad,

és csak rettegő része szabadul világra,

nem áradhat ki szépen,

odaadón, kettő-igenlőn,

többé nem képes érezni jót, 

csak ideget, csak füstölgést,

a Negatív lesz az érzés sajátja,

rossz lesz az alapérzés, 

a földi alaphang,

levezetésképpen, 

hagyomány szentsége alatt 

a fiú

szorongat

külsőt, megszerzendőt, értéket,

levegőt maga körül.

És az önteremtő, gondolkodó magányt.

 

Mikor fog élni?

 

Abból a monoton folyosókon

oda-visszakerengő,

maga bánatával mindent betemető,

vérzivataros látomásból 

kimérten zokog fel egyetlen sziluett,

ami viszont nem magány:

Hiábavalóság himnusza.

Tehetetlenül bentragadt a jó, 

kopogtatna vagy fogadná a meghívást,

de nem lehet,

a jó itt e földön nem lehet ritmusa.

Az "Ő az" helyett

lesz több kisebb 'Ez az!':

talmi, süket sikerek, 

magától értetődő igeneket juttat érvényre,

belsővé téve azt,

amit előtte millióan.

 

Hogy lehetnek egyre ridegebbek

ezek a terek: az adja épp a változatosságot,

egyebekben minden változhatatlan

 

Lecsapódik ez mind körben, közvetlenben.

Ég felette, Nő felette.

Hát ő mit válasszon, a kettő nem lehet egyszerre.

Hol kezdődik ő, ha nem 

mindezeken túl?

Ki ő, ha nem nő, nem is ég? 

Mióta nem tudja, hasal le

az Egentúliságért

–  létezése reményéért –

harcolja

fel magát a térbe.

 

Alávetető, krónikusan zárt tudat.

Áldilemma és álellentmondások

szögellő határai.

A másik képzettorzító lencséjén át

veti el önmagát.

Ássa vermét, körbe-körbejár,

tagadja saját létét és tudatát,

tagadja a tükröt, hogy tagadhassa összetörését,

A hagyomány majd megvédi a szembe nézéstől,

Azt hiszi, örökké elodázhatja

igézetességét az új gondolatnak,

és az eredendő jónak.

 

Létfájdalmát égbe vetíti, lemond magáról.

Mégis, mélyen, valami mást remél.

 

Mígnem-mígnem...

Valahol, mindeközben 

(egyre több helyen)

egy szempár, sőt,

egyre több szem

egy színtiszta esőt hozó, desztillált pillanatban

bepillantást enged ablaka mögé, és

lesegíti zártakat

a pokol hajóráról a partra.

 

... Sorba rendezett

dominókocka-formába öntött

halálfejes lepkék

sorban álltak már,

hogy csupa por legyen ismét minden, 

de íme, a tudatlepel felszáll, gomolyog az új:

 

[A visszafordíthatatlanság 

szelleme nem halhatatlan.

Félelem átszellemül.

Egész-elem él.

Gondolat és tekintet.]

 

Igen, sok ilyen könnyed záporos

pillanat lesz

itt, a Földön is.