Fáj a nyár, nincs hiába

Kedves hidegségre vágyom zord nyár helyett,

dermedt csipkék hálózzák csak be az eget,

szomjazom, robban fejem, fáj a nyár,

kínoz a hő,

korogjon végre a mennyek gyomra!

Émelyítő

ez a forró, bent rekedt zokogás,

a fojtott hang szinte már nyomot ás

szerte a levegőbe, éhes

tüdőm, fuldoklok,

jöjj végre Ősz, hívlak, míg bírja

e szikkadt torok.

Mi az, mi sosem serceg? A gyémánthomály.

De mindenképpen jobb a belső robotnál,

itt most nincs friss varázslat, csömör van,

csak kerge repkedés,

minden torzsalkodik, ingerültre

hangolt a közérzés.

Zsibbad az arc, hűs, mi lehet: az aláhulló eső-menedék,

habkezével érint csak az elképzelt, a valós ám beleég

a bőrbe; könyököl az unottan, ami máskor egy

üde élvezet,

a hangulat legszebb betűiről lekopik lassan

minden ékezet.

Araszolva zihálnak energiák, mégis, Te, Nyár,

tisztelem pompádat, de tobzódásod nekem már fáj.

Igaz, a szellő Benned a legnagyobb kincs, és szülőm

is vagy,

zápsugarak sárgája sokszor sajátod, de lényed

a Nap;

Záporra bár vágyik, és habokra az összebicsakló,

erősítesz, építesz, és vígságod egy olyan ajtó,

mit feltárva a zagyva kavalkád értéktelt formát

nyer, és ad is

minden élménynek értelmet. Nincs hiába

csiszolt kavics.

2018.