Elmélkedés a hólepel felett

Végül az égbolt ellágyul, megadja magát.

Fellegek szeme tolul, érinti fagypontját.

Havazás előtt a legzordabb az a holt éj.

Minden, mi aláhull, lázadásból hófehér.

Minden magányos rész egészéhez tér.

A Szél gondol egyet: egységükhöz ér.

Széttépett útjukat majd rejtett reszketés rázza,

igaz, csak úgy, miként azt a sors némán feltárja.

És mintha csupán csak a Szél lehelt volna egyet...

A kopárság lesz az új szín. Nincsen komoly gyermek.

Nem baj, ha tovatűnt az életben meglelt ajándék.

Az emlékrobbanás nehéz, öreg dolog. Várhat még.

Mintha a hópihe percében az a ragyogás sose lett volna,

ugyanúgy kél még hajnal... Bár szürkébb, az élet ezt mind elfogadja.

A veszteségben valamiféle bonthatatlan idősík kereng.

A múlt a melengető Dél. Északon most még jeges a fény, a csend.

Az égbolt elborul, és könnye azért is fehér.

Ünnepel a táj, leple alatt száz kérdés zenél.

Itt, a talajon fátyolos, éteri a hó.

A mélyben a virágmag harca is hallható.

2022. január

Nem szép

Hiába tetszetős a testi forma,

ha tartalmát újra mégsem alkotja.

Hiába a haj káprázó zuhataga,

ha a fej kontextusát csakis az adja.

Hiába zöld vagy kék egy szempár,

hüllőknek is az – üres az a táj.

...Hiába barna avagy ébenféle a szem,

ha rovartekintet kopog végtelenjében.

Hiába míves az arc ékszere: az orr,

ha emlékek illata abban nem honol.

Hiába telt, érzékit zengő az ajak,

ha nem óvja és tiszteli a szavakat.

Mert a lét ajándékai között a tükör

nem szerepel. Mi fényt ver vissza, nem tündököl.

Belülről szól kifelé a hang, a vélemény,

értékek fensége kortalan, ragyogó tény.

Nem nézzük arcunk,

ha gondolat, meglepetés itatja át.

Nem nézzük magunk,

ha felráz egy nagy, katartikus igazság.

Reped a felszín, ahol nem magunkra –

magunkba tekintve élünk,

önbizalmat is töltetünk ad újra,

nem pillanatnyi fényképünk.

Együgyű gyémánt a szén, míg a céljának nincs hője,

önmaga ámulatába dermed, légköre röpke.

A puszta arc, a puszta test hideg, szürke bélés.

Nem lehet szép az, kinek a szépsége létkérdés.

2021. december

Mindenérzés

A pillanat előtt, amiben

egy remény szertefoszlik épp,

a régi vacogás kienged:

pár szál ideg sugárzik szét.

Torok szorul el, feszül a tüdő.

Valahol a szervekben, és azok égiszén túl

oxigén és lélek ad életet.

Az emberiben valahogy a boldogság az úr.

Önmagát teremti – íme a remény.

Halvány fuvallatban ő a szélvész.

Közöny, csodálat benne találkozhat.

Sóvárgás, düh. Örvény. Mindenérzés.

Ki tudja, honnan tör fel az erő,

mi a várakozás roppant óráira

holtidőből is áhítatot szór...

Miért is remélünk mindig, mi a titka?

Olyan tiszta még ez utolsó perc,

míg hisszük, hátha ezúttal sikerül.

És a lepel a sorsról egyszer csak

mélybe zuhan, s méltósággal kiterül.

A Jövő levele a Jelenhez

Meglátod, majd elered,

sugárzsábás arcodra hull eső.

Meglátod, majd szeretlek,

ha létpókom már csak emléket sző.

Meglátod, s lásd is – lesznek még itt

lemondásból nyíló igenek,

meglátod, az élet végeit

átírják még légző idegek.

Meglátod, húzhatsz, s húzol még

rossz sorstételt kosaramból,

meglátod, eltűnik majd a fék,

s lesz még érzéskarambol.

Meglátod, lesz még veszély

a mindent elsöprő csókdacokból.

Meglátod, kérlek, ne félj!

Az álomnyársaló, szebb valótól.

Meglátod, majd ősfekete lesz

minden egy holt, naptalan napon,

meglátod, akkor már nem remegsz

gyermekeidért, s lesz csak nyugalom.

Meglátod, a sokadik első hajnal

selymesebben borzongat, mint bármely.

Ne láss engem, fordulok sziklás arccal

a tenger felé, de csak hogy átszelj...

2021.

Révület

Hárman az ágyamban éjjel:

a párna, a könnyek és én.

Ringó révület légkörében

testem mozdulatlan,

lelkem kavargó tény.

„Csak egy kortyot még, kérlek!”– 

 puhaságával súgja,

majd szomjas párnámba

csöppen a gyász újra.

Újra.

Fölfelé nézek. A levegő

citromszín és kék.

Bántóan ismerős a metszet,

ahol találkozik a már

és a még.

Túlcsordul és medret lép

az üresség.

A fájdalom léte és oka is hihetetlen,

valóban csak álom volt a jó.

Úgy bánt, hogy az már

szépségesen szép.

Mint egy rózsa, fonnyadó.

Olvasva a valaha igaznak hitt

történet könyvét,

lepereg bennem az első fejezet.

A Végszó tintája áttetsző,

akár egy könnycsepp,

mindentudó, akár az ég.

Fojtottan zsong a levegő:

az alkotórészek ködlenek,

és rideg minden tárgy.

Egy emlék megérint, igen gyönyörű.

Hiánya zene. Sírsötét és lágy.

Még mindig.

Még mindig

nem értem, miféle mélység kísért,

holott ezerszer kélt a Nap azóta,

holott ki emlékszik már,

az a bizonyos óra

régen ütött,

a búcsút belső harangok

mondták ki.

–  Minden éjjel hallom belül – 

Minden emlékkép sajog

és simogat.

Amikor egy hullócsillag

„Most más lesz”-tekintetű gyermekké tesz,

a káprázat

ösztönösen kúszik

az érzelmek anyagába.

Az ősi kapocs egyik fele tovatűnik,

a másik ottfelejti magát,

sejtemlékké lesz,

a lélegzet némán rögzíti

egy-egy szavát.

Átüt nyugtató hangja a jelenen,

majd szelíden vész a messzibe.

Fontosabb helyet talált.

Ki elhagyatott, annak van honvágya,

ki megtette, fellélegzik, és nem bánja.

Túllép, és talán más szeme már az otthona.

… A külvilág még mindig forog.

Ebben a szédületben

hová szórjam a közös jövő hamvát?

Vajon oda?…

Belső tengerem nem festi át?

A nosztalgia ajka párát fuvall ablaküvegemre,

tiszta esszenciával ír: „Szeretlek.”

Hamarosan a csillagbetűket lenyúzza a fény.

Nappal nem lebegek.

Csordogál a csend,

végül

megáll a tér, ahogy a rendje,

szürke és száraz, mi egykor ezüst,

úgyis minden véget ér egyszer.

Az élet úgyis áramlik tovább,

minden beteljesül, kiforr, küzd.

Minden egyes nap  –mint mondják – egy csoda.

Van még szín,

van még íz és hang.

Van egy valóság, ami az újat hozza.

Semmi különös…

Csupán

a legapróbb szál

szakadt szét...

a Köteléknek

a remény

az utolsó otthona.

2021. ősz

transzcendens órán

ez már a kezdeti feketeség

ez már az utolsó sugártánc

ősi zsigereket pengető fuvallata

itt már nem létezik különbség

kisimulnak éber ráncok

és nincs halál

a boldog lég sem hallgatja

zokogást a csillagok alatt

megfakult utak céltalan ragyogását

itt vagyunk mindannyian

senki sem tűnt el igazán

valami még újabb van születőben

nincs mégsem

nincs talán

érintetlen felhők burkolnak be mindent

ami az elmében éket ver

de a szívbe furakszik

s azt nyársalja fel

ha meglátjuk a felhőt önmaga igazában

onnantól

csak a tiszta ég énekel

emlékképek hívogatnak a távolból

de a tiszta ég nem felel

az örök éjszakában

hajnal úgy honol

hogy egyik a másikat

soha ne felejtse el

ez már más pokol

kimarja éleit a mennyország

szinte fájó bennük a szépség

tárgyakról lassan hullnak a címkék

végek görcseit eloldják

ahogy a kétséget a kékség

mindig is volt valami

a semmi is valóság

megdöbbentő közelséggel hallani

ahogy részek egymást csókolják

elapad a belső óceán

elég egy perc hozzá

hogy az utolsó csepp

új fakadást leheljen

nem elég az örökkévalóság

a mindig lesz világában

sosem volt hullám lebben

hogy lehessen lét és nemlét

külön és egyben

valaki rajtunk keresztül álmot lát

mindenütt alak

mindenütt árny van

felébredünk majd váratlan

valakik sorsunk most is álmodják

2020. nyár

Illanat

Mire épp eljutnánk oda,

akkor libben be a soha,

már végleg lecsúsztunk róla,

gúnyosan nevet az óra.

Porhadt a pillanat, ellebeg.

Elszalasztottuk, nem tettük meg.

Gyülemlett mindvégig, immár csak lepereg,

ki éldegél: halogat. Ígér és temet.

2020. tavasz

Van az a pont

Árva, hulló pontmagányból

reménylik fel minden vonal.

Minden sokszög csúcsán ott ül

egy pont, döntő mozdulattal.

Vannak pontok, melyek feladták

már azt a muzsikáló láthatatlant,

ami kapcsokból kozmoszt teremt.

A teljesség náluk is oly ritka rang.

Vannak, amik majd elvéreznek

rideg hegyek legtetején,

megint mások épülő énnel

lépnek, küzdenek könnyedén.

Elfogadón faragni sorsot

csak az amorf mélyeket megjárt képes.

Mert bár úgyis minden körbeér,

és minden pont visszaárad a Térhez;

Méltó vonalak rajzolnak utat.

Van szellem, mi formába olvaszt mást.

És van az a pont, amikor a pont

hamvaiból csihol ősrobbanást.

2020. tavasz

Körbezár

 A nappal mélyarany páncélját
lassan bontja ki az est hűs keze.
Hogy legszebb árnyát úgy élje át,
tudja: eljön még a fény ideje.

Az idő, akár páncél alatti éj,
olyan sebezhető, oly mesésen lenge.
Úgy hiteti el, hogy egyszer visszatér,
mintha az lenne utolsó üzenete.

A körforgás, mint az idő:
kápráztat, egyúttal nyomot hagy.
A várakozás végighorzsoló kő,
az esemény csupán földre csap.

Van, mire gyógyír időnk, és van, ami
szem mögött jár, örökre fáj.
Súlyos szárnyakkal valahol valaki
egy reményt most is körbezár.

2020. tavasz

Sejthető

Sugallat

Éjek holdfinom arcán a mosoly mily’ bús, bús lélekragyogás… Látszatfátylat fúj el a szél – szél, miért fújsz? Miért fújsz? Nincs, kit láss. S nincs, kit láttass, kit kitárhass, csalóka mind e földi arc, e földi arc is csak illúzió, hasonmás… Hold, mondd, reményünk anyagára hitet miért is varrsz, miért is varrsz, ha a vége úgyis elszakadás? Eső-komponálta hangulaton festékcsepp, festékcsepp a büszke hangsúllyal kimondott szó. A megbocsátás szétmorzsolódott lepkéknek, lepkéknek színe ott, hol a szürke átható. Mély megrendülésen átfut egy halovány, egy halovány, halk csillagsugallat, ó, nincsen, nem is lehet készen kapott szárny, kapott szárny önámításba altat; Boldog kiteljesedéssel vagy anélkül, de menni, menni kell, a vég olyan, oly’ nagyon messze még… Kínszenvedéssel araszolni végig, nem szeretni, nem szeretni élni – van-e nagyobb veszteség?

2020. tavasz

Megtiszteltetés

Nem koslat többet az úton lévő,
ha kezében az eldobogott kő,
az a kő sem halt meg, csak formálódott,
az a csiholás sem múlt ki, míg cél lobog.

Nem révül ok nélkül, egyszerűen megpihen
az úton lévő, szíve szakadékáról ilyen
szavak görögnek: szégyen, bűntudat, gyász.
Hová lett az ősangyal, ki sosem gyaláz?

Hová lett a szeretlek, az elfordulás helyett
az elfogadás és elfogadtatás, a szerek
nélküli szeretet? Van még valahol, tudom.
Az emelt fő remény, az árny-hő fény utamon.