Valami beugrott?

2016. október 11., kedd

Tört-én-elem

Mozaik voltam, törmelék, árva álmok közt
zokogva
porhadó,
Selyemcsönd voltam, kit tépett millió 
gúnykoszorúba
font
halk szó...
Hullónak hitt ifjúságom szirmait is
tövisekből szőtte
éjtükrű
szemem,
Mikor feketévé facsart nyalábcsonkok
suhogtak 
keresztül 
a végtelenen...

Aszalt magányom nem-várt levéből
kristályosult ki
hegembe
villanó
gyógykörvonalad,
Zamatos érintésedtől sokszorozódik
minden szavam, nem lehet
kifejezni,
ki is vagy,
Mert toll végét fakítja fényed,
az Élet az egyetlen, mely
Rajtad kívül
túlmutat
jelzőtlen
önmagán,
Történelem szenvedésem,  
megérhettem
Rád
Hozzád mérve
a Lét is 
halvány...

2016. október 5., szerda

Nincs mese

Csak egy mese volt ez a világ.
Benne a legmetszőbb képek mind,
mind a szétfolyó varázsok, nem várok
a legégibb és legsárosabb érzésekre,
mert mese mind.

Mind az éjszóró csillaglások,
mind a leghajnalibb álmok, s ígéretek,
mind az indulatok s halott életek,
s mind a valóság keserű tagadása -
mind, mind mese.

Voltak rácsodálkozások, reménylők,
mindig volt a mindenre ok, inkább mint
semmitáncok, s a visszahalt feltámadások
gödréből felnyíló virág szeme
is csak egy mese.

A legnagyobb Író utolsó fejezetéhez ért.
Már csukná is be könyvét, nem habozik,
míg létté válik hirtelen vágyban a Minden...
De visszafokozódik. Csak egyet hagy valósnak:
Téged, Társam.

2016. október 3., hétfő

Derengés vagy

Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,
kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,
...már felismertem, megízleltem és megőrzöm
nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm
a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,
itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;
havazik, felérek arcodig, tükröződünk,
idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.
A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,
ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák
hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,
most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled -
s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,
mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,
maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,
az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,
sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne -
nem létezhet lélegzetednél szebb zene.

2016. szeptember 29., csütörtök

Egésszé válva

A félelem minden műve
kézhez nem méltó fércmunka csak.
Reszketéstől legyengülve
minden lélegzet beléd harap -
minden dobogás kővel sújtja
mellkasod kucorgó-lágy szövetét,
s a nevetés szilánkká szúrja
rekeszizmodat, nem lét így a lét.

Egésszé válva önhitcserepeid közt,
kipréselni a még megmaradt erőszikrát,
egybeforrasztva azt, mi régesrég törött -
figyeld meg ered roppant lüktetését így hát!
Az egyetlen, ami épség-érzetben éppen
megmarad, akkor is, ha belül rettegsz,
az véred csordogálása édes medrében,
mire gyülemlik egy bátor, egy szebb perc.

Egyetlen bátor perccel indult minden
ezen a keserves mesevilágon.
S lám, a valami, a minden, a nincsen
ki is sarjadt, lett valóság és álom;
Ha életszirmaid burjánzása a vágyad,
- hangodból nyíló dimenziók földre költözése -
ne nyomd el - fogadd el az egykori sebszárnyat,
csak azzal együtt örök valósulásod ösvénye...

2016. szeptember 26., hétfő

Valami vallomás

Hamis bölcseletek kora mostantól lejárt.
Valami merőben újat suttog az Élet:
hogy a teljesülés tánca nem hiába várt.
... s hogy hétmilliárd közül is felismernélek.

Konstans varázslat

Koldul a napkelte kósza holdfillért.
Könnyekben pereg le az éj tünékeny élete.
És én mélán csak azt kérdezem: miért?...
Miért éhezik minden napom új történetre?

Mert a hajnalokból felsugalló érzetverdesések
minden szálló perccel más mesét komponálnak.
De ahogy az egyre változó szemébe belenézek:
ott egyszerre Téged mint állandót meglátlak.

Konstans varázslat, nem múló vagy, véghetetlen:
számok és betűk összeparázsló álma.
Nincs többé e világon semmi értelmetlen,
csak mély rend, igazság, nézésedbe zárva.

2016. szeptember 22., csütörtök

Jó étvágyat!

Lám, itt van előtted a Mindenség kipakolva, lehetőségekkel táplálkozol minden egyes lélegzetvétellel. Dobog az agy munkatársa, mi olykor makacs, olykor esdeklő, de semmiképpen sem csupán segédmunkatárs... Na, de nem is tudományos!
Csordultig tele vágyakozó poharad, beteljesült a tányérod, képletesen elsősorban, de valódi varázsában szintúgy akár... Már csak az a kérdés -  tudsz-e vele mit kezdeni?...
[Megszülettél]
Sietős lépteket szel az Ősz a hűvösség tortájából, belecsípi magát az érzékeidbe az első, igazán érzékelt Tél. 
[Tudatosodott-e benned valaha a "Van"?
Vagy gondolkodsz csupán csak előre/hátra-távlatban?
 Az álmodás-e a szebb vagy a tudat, hogy álmodhatsz?]

*
A tavasz felbizsergő zsenge zsongását tovább nem ragoznám.
A nyarat pláne nem.
Hány telik el mégis, őrült monotonitásban?
Egyáltalán: miért a megszállott alkotók neveztetnek őrültnek, az Új örök szomjazói, és a fotelkomforthívők pedig normálnak? A hintaszék ide-oda sodrása nagyobbat teremt, mint a fotel állóvize! Ha már ülni muszáj...
[Korlátosnak lenni pedig balgaság. Nem a képtelenben való hit ad ránk csörgősapkát, hanem a másnak el nem fogadása, és a nem-értett értelmetlennek titulálása. A "csak az egyik" csörgősityakos tévhite]

*
De fel is tápászkodhatunk.
Minden perccel vállaljuk a kockázatot, hogy meghalhatunk. Akár...
[Ne emlékezz rá minden minutumban! De ne is felejtsd el soha!]
Előtte van pár dolgunk. Például nagy nehezen a csobogó, habzó langymeleg, illatos szivacsragyogást szimplán mosogatásnak nevezni. Közben trillázó hangképzésben szégyeníteni meg madarakat [Ne bántsd őket!], majd rájönni: csak dúdoltál. Ha jó a hangod, vagy ha csak szerinted jó a hangod.

*
Itt-élet és ítélet. 
Van-e kapcsolat?
Csak ha úgy döntesz.
Szeretnél élni? 
Csak ha úgy döntesz.
Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.
Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.
[Tiszták már az edények?]

*
Körforgás vagy mindig új? A "vagy"-ot eltörli az igazság? Az Egy, mi attól Egy, hogy sok kicsibe tömörül? 
Újra megéheztél?
Vegyél friss levegőt! [Csak ma akciós]
Ha vettél - jó étvágyat!

2016. szeptember 21., szerda

Hunyt hiábavalóság

Alkony vizében fürdő titokcsendülés...
Hullámzik egy zene, mit csak te hallasz meg.
Csak te értheted meg, a csodákba hűlt rés
felhők között mitől lett mégis oly meleg...

Képzeleted átfestheti régi lélekrészek
bánat gyomrából fel-felkorgó űrporcikáit.
Nem földi paletta ez, már nem - színtelen érzet
a semleges varázs, miből tiszta lap szikrázik.

És végül elered. Ekkor már nem lehet
többé kifogást a boldogságra találni.
Mondhatna szebbet egy felhő, mint esőcsepp?
Az egyetlen igazi némaságot várd ki.

Amikor legjobban esik muzsikád - és az eső,
akkor mossa el a múltat újultan szálló éned.
A hátrahagyott vére a szürkületben továbbzengő,
hunyt szó a hiábavalóság, túlcsordul az élet.

2016. szeptember 20., kedd

Hiánytalan

Mikor a hajnal porcelánja összezárja 
kucorgó végtagok melegét, 
ott áll majd valaki, hiánytalan halkságban,
ki rövid útjából hozzád hazatért -

Már nem a gomolygó homály hűvöse, 
mi levegőt magával hoz.
Nem leng tincse fuldoklón, nem paripás, 
és Ő nem rejtetten foltoz

rekedtségben megrepedt érzés-szövetet, 
valós, és mégis csodább a puszta létnél. 
Mint pókhálót áttörő, túlpirkadt sugár, 
új harmatok értelmét nyeri az éjfél.

Ha érdemes

Hogy írni tudok, és hogy írni lehet-e
ennyi előbúvó sor után,
eldönti a jövőfogat kereke,
van-e értelem, vagy egy unt árny

csak a körforgásból alápergő
energiák reszketeg faltánca,
minden tétova, de egy szép szellő
is elég ahhoz, hogy aláássa

monoton-hit sárplecsnis keresztjét.
...valahol toll s fehérség egybeolvadnak.
Ha írok, ha tán nem, a csillagfényt
körbeóvja majd úgyis éj, az üres lap.

... hogy  bármely világ lesz-e, hogy érdemes-e
nyomot hagyni, ha egyszer fakóba tűnhet minden,
talán nem oly fontos, mint mosolyhúrt csenve
némaságba, lélekké válni az idegeken.

2016. szeptember 15., csütörtök

Éji eufória

Csillagvér csörgedezik az ég erében,
ami holtnak tűnt, most éleszti fel éppen
lelkendező nokturnális lények hada,
ez az eufória, és ez az éjszaka -

lehetne a végtelen a Napba vetve,
de akkor többet sosem csilingelhetne
sötét csengettyűk kontrasztot sebző fénye,
nem lenne a holdnak ily' hatalma, s végre

a fojtott remegések is feldobolhatnak,
felszínre jutva a mélyek az örök holnap
álmává csendítik a remény reggelét,
miként muzsika tappancsa, mi csendre lép,

úgy zendül harsogón a csillag, a vér, az ég, az ér,
a pezsdítő végtelen, a csengő hold, mi visszatér
minden alkony után helyére végül,
a Bőség szelleme csak éjben révül.

2016. szeptember 12., hétfő

Valami igaz

Sorsom szertelen talpába szúrta újra és újra
valami hamis gondok számtalan szögét.
Mióta tudatom madara azokat kihúzta,
érzem, mi is az az örökké tartó lét - 

fátumvakságból a szabadra kilépni,
lombig emelni pöttöm csodákat,
hol tisztán tisztelt gyökérzetet sem tép ki
eltévedt kéz, s nem hal, és nem fárad

bele simításokba, csak érint,
hogy mögöttesben béke kavarogjon,
s rá bármely fagyos tekintetdér hint
borút, ő csak azért is harmatozzon.

Valami igaz ez, sebtiben sem rohanó,
tempók lappangó harmónia-lüktetése.
És habár a csend fazekában olvad a szó,
valósággá mondja fojtott igéit végre.

2016. szeptember 9., péntek

Még varázs

Lefelé tart tétován egy hópehely -
micsoda egyszerűen hulló szabadulás!
Megáll, tűnődik, kavarog a csenddel,
majd tovabomlik, akár egy tömör látomás.

Egészbe olvad ő, valahol él még,
lentről lesi elszállingózó társait.
Fehér porszemekből nyílik a fényév,
minek távcsövén át táncolnak árnyaik.

Sugárt sugalló, mégis álomsötét éjeken
belefagy a lényegbe a tudat-préselte szó. 
Határ csak minden bennefoglalt végtelen,
s eleven csak az, ami elmúlásba egyre hajló?

Regélő némaság, vagy tett súlya -
melyik a metszőbb vallomás?
S a kérdés felborzong újra és újra:
a bomló varázs még varázs?

2016. szeptember 6., kedd

Tenger:vers

Világot elnyelő, sziszegő tenger:
költészet.
Hessegető tajtékja szurkálja
köznapi rezgések 
doh-hadát.
Ősvégzet.
Ösztönné lett, habzó éjszakák.
Mélyén fellegkorall: finom lak.
Ad magából,
mert befogad.
Kebelező kapaszkodás.
A szépséghez való
poliposodás -
tapadókorongon gyúló
tűztükörben
arcod tisztult mása.
Égvadra lövöldöző képzelet.
Madarak már nem csipognak fájva.
A révület puskaporával hintett
megnyugvás,
nem más,
mint
a kalligrafikus szenvedés,
marcangoló gyönyörűség,
fényévek illatához való
csaholó hűség.
Ő, a vers. 
Álmot belőle fejsz.
A távolság kékség: körbevesz.
Valami erő által minden 
tollforgató továbbevez.
Búg, sziszeg, csattan, suhog - 
vers: a tenger.
Akkor pontosak rá állítások,
ha túlzók.
S ha vájdokló varázsa
elnyel...
Hajóját
kritikusmoszatok
sebzik:
üresek.
Lapjaira bomlik szét
a sebzett építmény.
Elsüllyedt...
Romjai olyan bűvölőek...
Tudósbúvár úszkál,
a költő csörtet.
Érzésfőnix súlya alatt
a törmelékek
újjászerveződnek.
Ki tudná
ezentúl bántani őket?
Tartásom megmarad, Élet:
hiába versz.
A gerinc maga a kígyó:
sziszeg és tenger és Vers.

2016. szeptember 4., vasárnap

Nekem nem az elmúlás

Érzem az őszt. 
Még szelek szikrái átívelnek ugyan a lég vérkörein, és a hűvösség ígérete hamar hussan tova, de már hallom gólyák előrevetített honvágyának verdeső jajszavát - hogyne hallanám...
Nekem nem az elmúlás az ősz, nem az. 
Éppen, hogy valami merőben üdítőnek a kezdete!
A forróság nehéz szagú sarának légfrissítője, az időtlenség kezdete. Az ismeretlen csodáinak kilincséhez éppen, hogy a hidegben nem fagy oda a kezünk. Felolvad valami öröktől való, szép végesség: az élet.
A hangulat folyója a természetével összevetve fordítva rian.
A táj szunnyad, a szellem ébred. A táj szelleme pedig... megálmodja a valósuló tavaszt, majd a nyarat.
De addig még szerencsére sok idő van.

Maradj még

Maradj még 
éppen most hullámzik a fönti világ,
Maradj még 
csillaghattyúk látványa búdból kiránt,
Maradj még
itt az idő álmok fals sarát átfesteni,
Maradj még
ébresztőórád méltatlansok ujjnyom lepi...
Maradj még
íme, kilép múltburkából a jelen,
Maradj még
nekem is pontosan olyan a kedvem,
Maradj még
látod, túljutunk majd nehezen, de ezen is,
Maradj még
dolgok zaja hátra, csendessége előre visz;
Maradj még
utak szintézise Te magad vagy,
Maradj még
mérgező léggombákba ne harapj...

Közelemben ne maradj akkor,
ha ittlét-ráncok súlyát rég túlhordtad - már csak
Ölelj át, mielőtt távozol,
ha utoljára, akkor először láthatlak.

2016. augusztus 29., hétfő

Felfogni, hogy meghaltam /Az ég naplójába vésett szavak/

Még mindig nem tudom felfogni, hogy meghaltam.
Hirtelenjében nehéz lenne megállapítani, mivé is lettem. Csak arra a hosszú, fülcsikorgató sípra emlékszem, aztán szerintem kimaradhatott egy jó pár óra a szellem öntudatlanságában... a teljes nemlét áthatolhatatlan betonködébe sújtva. 
Azóta talán újraszerveződtek, és energiákká gyűltek lényem láthatatlan részei – még ha korábban nem is hittem az ilyenekben –  ehhez pedig idő kellett.
Mindenesetre, ki tudja, hány perce itt lézengek a kórház meglepően meleg falai között. 
Vagy csak most kezdtem el így érezni? 
Érezni a falakból kiszűrődő reményt, utolsó kapaszkodások ujjlenyomatainak zsigereimbe vájódását? Süvöltőn hideg félelem érzése ugyan, mégis forróbb, mint bármely csókba rejtett üzenet. 
Nem tudom...

Olyan zavaros ez az egész, mint az ember lelki sivárságától szennyezett folyó, melyet csak egy világvégi felismerés elsöprő ereje képes újra megtisztítani.
Szeretethőmérsékletű bizsergés járja át most minden ízemet, és a környező kiterjedt valószínűtlenül szépnek tűnik számomra.

*

A tudat még a lehető legnagyobb mértékben ijesztő és szokatlan, hogy meghalhattam (főképp, hogy ilyen értelmetlenül, balesetben), de ahogy elnézem az addig sosem látott színes rezgéseket, amik mindent és mindenkit áthatnak, rájövök, nem is olyan rideg ez a halott lét. Hiába vagy még a testedben, ha lelked reszket... S hunyhatsz bár bele a gyertyafüst kanócnémaságába, ha érzel még valami melegséget.
Halott lét... Micsoda ellentmondás! Talán ez az ambivalencia adja az élet sava-borsát?
Én már csak tudom.
Nem az élet ellenkezőjét élem! Illetve nem úgy...

Szakasztörést eszközölt felém a sors, de a dolgok mögött lappangó folytonosságot nem téphette szét.

Túl sok vagyok most, így, nem-tapinthatóan is. Még ha többet is látok, s láttam őrangyalom egy pillanatra, ahogy túlvilágian szép mosollyal intett felém, mikor a testem felett lebegtem azelőtt a végzetes képszakadás előtt... Jelen pillanatban magányos vagyok.
Mégis, maga a Gondolat lettem – abból pedig van egy pár, nemde?
Az Érzés pedig? Kiárad a gondolat testéből, de csak hogy vissza is térhessen belé újra.
Mikor minden elsimul, és békébe tömörül össze, és ahol végtelen a nyugalom: az a halál. Földöntúli igazságú harmónia csak az elmúlás. Tézisek és antitézisek kardján megtörik a földiség fénye... De ez itt – másmilyen fény.

Mindent átható, legmélyebb, legszétterjedőbb érzés most sajátom, ami keringőzik a csodákkal, felszállva, álmatlan magasakig, hol már nincs szomorúság... Maga a Magasság, a Felszállás ez a világi szemmel nem látható nagybetűs Érzés.
Szüleim arcán most leginkább legördülő.
Lecseppenek legkedvesebb szeretteim arcán, mint érzés, annak az időnek az emlékét gyászolva, melynek kezdetén még csak gondolat voltam. 
Most is vagyok, csak másként.
Milyen érdekes is ez. 
Kitépődtem, mégis véghetetlenné lettem; elveszítettek, valahol mégis visszakapnak.
A veszteség kése most beléjük hasít; mindenkibe, aki valaha szeretett.
Ó, bár tudnák, hogy továbbra is élek...
De hol? Ez még számomra is kétséges. És ijesztő.
Bár romantikus alkat voltam mindig – és most már az is maradok – nem igazán hittem  az örök üdvöt ígérgető Mennyországban.
A plátói szerelemnek sem voltam soha híve.
Most már nyugodtan beszélhetek, sőt, kiálthatok is, bele a messzeségbe – bár a szelek visszhangjába rejtett válaszhoz még nem elég vájt a fülem.
A fülem?! Miket nem hadoválok összevissza! 

De hogy is mondhatnám máshogy? 
Olyan lett hirtelen minden, mintha beszélni kellene szavak nélkül.
Egy biztos – egy darabig még itt leszek.
Hogy utána mi vár rám?
Tétje nincs, az tuti.
Vagy halála után az ember ne legyen már semmiben biztos?
Lehet, hogy a nagy idealisták a legnagyobb kétkedők?
Mindenesetre a csak testi létet ők vétózzák meg leginkább.

*

Suhanok kifelé a falak mögül.
Olyan most, mintha a levegő mindig felkarolna, és táncba hívna – különös élmény.
Ó, milyen tragikomikus! Mit meg nem adnék, ha csak egyet szívhatnék! Amekkora dohányos voltam, lehet, ha nem ilyen fiatalon, hanem húsz év múlva halok meg, akkor épp ez a szenvedélyem tett volna a sírba...
Komikus lenne pedig, ha a fülébe susognék annak a negyven körüli férfinak, adjon egy slukkot! Még ha hallaná is – minimum halálra vagy tűzesetbe ijeszteném. Én pedig úgysem érezném azt az ízvilágot... 
Nézd már, a kedvencemet szívja – dupla pattintóst!
Kész abszurdum! Erősebben érzem az aromákat –  a földi élvezetekről mégis le kell mondanom egy éle... És már megint a nyelv. Az a szemtelen, tökéletlen, de esszenciális nyelv...
S hogy mit látok ebben a férfiban? Érdekes, de mindent.
Ezer immanens gondrebbenést, melyek örök bábként tengődve sosem válhatnak a Kimondás pillangóivá.
Durván elfojtós az ürge.

Épp az édesapjával sétál, már jóval a kórház területén túl, én pedig siklok együtt velük. De egy gondolatomba kerül, s máris ott termek, ahol akarok. 
Hová is akarhatnék?...

Arra gondol ez a jól öltözött, kedves arcú úriember, miért is nem vitte hamarabb vizsgálatokra az apját... De az apa meg fog gyógyulni. Még vagy tizenöt évet biztos él az öreg.
Ő igen.
Balra fordultak. Tartok velük.

A cigaretta elparázslott. 
Én is.

Kiráz a hideg, megborzongok. Nem tudom, honnan tudhatom ezeket –  talán a halál után megváltozik az elme szerkezete, és helyet cserél a tudat és a látszatnál gazdagabb tudattalan? Hát ő lenne mindennek a fő sodróereje?
Azt hiszem, még sokat kell fejlődnöm.
Lehet, hogy újjá kellene születni?

*

Régi szerepem, alakom a Sohákba fúlt, és tonnányi fájdalomként él tovább. Minden Soha lefial, és ezer apró, még fájdalmasabb sohák lebegnek, és keringőznek a levegőben. Varázsos zenére táncolnak, de mind csontvázból van, bármilyen gyönyörű, elegáns ruhába bújt is. 
A lélek megannyi gőzölgő, életmeleg tányérja egyszerre törik össze. 
Mégis szép ez az egész. Mint egy mélabús költemény: szomorúság vizében oldódik fel a szépség pezsgőtablettája.
S bár sziklákhoz csapja az érzékeny, belső szöveteket a Hiány minden egyes perc-megnyilvánulása, hogy aztán ezer zúzódást hagyjon maga után, s a tenger csak zúg, hullámzik és fogad továbbra is vígan, még ha a sérült csapódások nyomát nem is képes letörölni –  mégis úgy érzem: élek.
Nem jobban persze, mint bármikor, nem paradicsomkodom itt, hiszen mindig is élveztem a földi pillanatokat – de itt is jó! Még furcsa, de kezd egyre élvezetesebbé válni.

*

Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik. 
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... 

*
Örvénylik, feszít, húzódik. 
A percek is, a belső világ is.
De csak most... 
Itt az idő. Megszűnik az Idő...
Még utoljára visszanéz a szellem, hogy lássa, mit hagyott maga után.
Örökséget vagy veszteséget?

Már nem lehet tovább holmi világok között ténferegni, a homállyal csereberélni fényvillanást, hogy áthasítsák egymást, mert ugye csak az álvalóságban ellenség fény és sötétség, a képzelet valóságában kezet ráznak és egymásba kulcsolódnak; nem lehet tereferélni angyalokkal, vagy éppen aurát kóstolgatni... Nem... Csakis most kell! A köztesben kell élni, nem ott, honnan indult el minden, s hová vissza is tér, s hol minden időtlen és határnélküli. Nem is lényeges igazán. A földiség ideje – a cselekedet ideje.
Címszavakban ennyi az élet.

*

Azt hiszem, tényleg meghaltam! 
Látom a fényességet, mi tudatom költeményének legelső zsengéje.
Ki ez az angyal az út végén?
Mostantól fel kell fognom, hogy tényleg  élni fogok...

2016. augusztus 28., vasárnap

Lesz egy asztal

Mikor e kis nyegle, rőt éltetőt
a természet belém dobbantotta,
hozzá miért adott ennyi vajat?

Érzem, elengednem kellene,
és megolvaszt bár a túl-sugár,
éppen az ad mégis körvonalat - 

így hát szemem még torz üvegén át
tisztulok magamba, hiába fals
a képzelet, mi gyöngyöt lát a sárba.

Törekvésem célszalagot szakít,
ha elszakadásomon átjutva
látom újraírott könyvem kitárva...

Továbbra sem kő az, mi honol
a mellkasból kiszárnyalónak:
szeretem, kinek lágyan keze közeleg.

De ha kinőttem már jelen-méretét,
hol részt nem akar venni egészemből - 
többet hiánya földre nem vethet -  nem vet.

Álmodik a gyomor, ha csak odavetett morzsa,
mit kap,  korgását csitító az a csörömpölő,
lakoma-látszatú, holtfehér tányércsönd.

Majd lesz egy asztal roskadásig benépesítve,
a jobbat felismerő dörgő döbbenetével,
 s akkor a szív poharába elixírt önt.

2016. augusztus 23., kedd

Emlékfosztva

Minden emlék ma köddé lett,
minden esemény: költészet.
Minden valós illúzió-vajúdás,
lásd, mi születik, lelkének hantot ás.

Mennyire szép egy életre szóló vallomás?

Azokat a szavakat már rég elfelejtettem,
fejemben lakozik száz, már bomló eszmetetem.
Csitt! Hirtelen felvillant egy halovány rezge,
de máris itt hever előttem - kivérezve.

Miért szánt végig a feledéspenge?

Nem tudom, csak azt az egyet biztosan,
hogy minden tovahull, ami épp lobban.
Minden ébredéssel kínoz engem, jaj, vajon mi?
Megmondhatná, de nem tudom, ki az a valaki...

Lehet-e ennél gyönyörűbb zenét hallani?

Mint a múlt hegedűje, s bennem suhog
millió szellő, mivel keringőznek húrok.
Miért van, hogy letaszítottam a megfoghatót?
Félig élve tengedezem át a hunyt holnapot.

Merre vagyok én, ha mindent ott hagyok?

Mert én is egy szórt gondolat vagyok, ki öltött testet,
de ki valami nagy törés által mindent elvesztett.
Lehet-e csodásabb kincs az emlékezetnél?
Vagy mindenki igazabbat üresen remél?

 Talán a tisztult űr több bolygót körbeér...

Kapirgál az emlék az elmém falán,
ám mi lezúdul, csak egy morzsa magány.
Darabjait felcsipegetem, s átnyújtom Neked,
hallgatásodban egy új gyermekkor szele remeg...

Poraimba mivel rajzolod majd a neved?

2016. augusztus 22., hétfő

A csalódott monológja

Nem tudom, miért sújtod
fejfa-némasággal
érzések harang-mítoszát, 
de kultikusan kék éjszakákból
felvillanó
pillatánc mögött
felizzik dermedő hiányod,
- énbennem - 
őszinteség gátja
a hazudott teljesség-folyó.

Kongatni kellene,
nem így, ahogy most - kongani,
mert hiába telt a kosár,
ha jól nem lakott az az elgyötört,
üressé gyimakolt, gyilkolt gyomor;
és a mögötte titkon kanyargó,
lappangó,
haldokló,
felélt tápanyag,
valamint 
hinchánc gerinced
nem roppan meg
súlytalansága alatt.

Valahol még tisztán létezel,
ám csak mint 
különálló entitás,
nem úgy, mint része egésznek,
mint társ,
még ha életté is válsz
nemsokára valaki szemében,
de csalfa maszkmodorod
tükröződik
az igazság vízfelszínén,
hol már többé
sosem merülsz
valódivá.

Alma vagy, mégpedig belül
nem épp zamatfehér,
kimondhatjuk: mérgezett,
belőled tépdesett
épp a túl bizakodó,
törékenysége hajnalán.
Azóta bealkonyult,
s ravasz ragyogásodnál
számlálhatatlanul
jobban esik
a magány.

Savpelyhek gyülemlenek
az acélszirmokra - 
mi magába szürcsöli
csak a nem-bántó cseppeket,
nem maratja tovább magát,
szikár anyagból szőtt,
szűrt szenzitivitás ő.

Te pedig?
Boldogulj csak 
gigászi erőd által
széttörött
csónakjaidban - 
csak ne felejts el
ragasztót 
kérni,
mert 
a darabkák
visszaható szilánkjainak
érintése
nem olyan égi...